Halász Margit



SVANEK BANDI PATKÓJA

A falu egyetlen nevezetességénél, a Kikerics-patak kanyarulatánál építette fel a házát úgy ötven évvel ezelőtt. Csak egyenesen az árokparton, és ahol megcsábul a patak, ott találja a kovács házát, igazították útba a falubeliek a kérdezősködőt. Milyen jó, hogy ott volt az a patak! Svanek Endre a patkolás szüneteiben a léckerítésre támaszkodva hosszú percekig hallgathatta a békák zajolását, nézdegélhette a randa jószágokat, és addig-addig figyelte nyúló-máló testüket, míg mindig csak ugyanoda lyukadt ki, de hát ezek nem is csúnyák, hanem szépek. Olykor még azt az ízetlenséget is megengedte magának, hogy úgy, ahogy volt, bőrkötényesen átdobja a pecáját a kerítésen. Bár kapása sohasem akadt, arra a kis időre legalább mindenki békén hagyta.
Svanek Endre amikor vasárnap délutánonként méltóságos léptekkel, fehér atlétában tisztes iparosemberhez illő sötét pantallóban elindult a patakparton a közeli kiskocsmába, a hervadófélben lévő kikericseket is felélesztette. Merthogy muszáj volt utánanézni. Tiszteletem, tiszteletem, hangzott a patakon túli házak kertjéből, Svanek pedig arra gondolt, milyen jó a békáknak, élhetnek csak úgy bele a vakvilágba, nem kell egész életükben ütniük a vasat, énekelhetnek, ugrándozhatnak, bolondozhatnak. Meg szerethetnek, tette hozzá gondolatban, amikor két egymásra mászó békát szétriasztott. Nagyot sóhajtott, lehajolt, felkapott egy göröngyöt és a patakba dobta. Na, mi van, öreg?, kérdezte gurgulázva a víz, Svanek pedig izmos karjára nézett és lefricskázott róla egy bögölylegyet.
Svanek a hetvenkettediket taposta. Négy gyerek, egy feleség, tíz unoka, másfél dédunoka és sok-sok patkózott ló volt mögötte, előtte pedig egy korsó habos sör. Újabban egy kerge fantazmagória nyugatalanította sörivás közben. Általában akkor tört rá ez a bolond, nem is tudni pontosan mi, tán vágyféle, amikor a hűvös habba beletolta felső ajkát és bajuszt kenve magának az aranysárga léből leküldte az első kortyot. A falun túli szőlőskertjébe képzelte magát ilyenkor, ahol a vadszőlővel befuttatott valaha vöröstéglás présház árválkodott, és amelynek kertszomszédságában futottak azok a behemót nagy villanypóznák. Milyen isteni szerencse, hogy nem az ő szőlőjét pocsékolták annak idején össze! A póznák árnyékai, mint hatalmas keresztek vetültek a kertjére, persze nem mindig, csak akkor ha éppen úgy érte őket a nap. Amikor a hosszú telek után először pattintotta szét a présház ajtaján a súlyos lakattal egybeöleltetett vashevedert, és a házikó készségesen kitátotta a száját, a bentről jövő hűvös lehelet valósággal megbolondította Svanek érzékeit. Egyszerre úgy érezte, a család, a tíz unoka elszívja előle az életet, az életet, amelynek összes gyönyörűsége ott rejtezik a szőlőskertben, a présházban, a szőlőtőkék csapatos magányában. Csak éppen ott kellene maradnia éjszakára, és másnapra, és harmadnapra, és örökre és senkit, de senkit nem szabadna maga mellé engednie. De estére mindig hazament. Itta a sört, a legyek, mint parányi sakkbábuk keresztül-kasul futkostak a ragacsos asztalterítő fehér-fekete kockáin. Bámulta a legyeket, és látta magát a szőlőskertben, amint beengedi a tavasz szeszélyes illatát a présházba. Patt, mondta a legyeknek, nem szabad, nem lehet, mondta magának, megkötöznének, mint egy közönséges futóbolondot, mit is szólnának a szomszédok meg az unokák. Svanek Endre imádta az unokáit, de ennek igen kevés jelét adta. Leginkább nézni szerette őket, ahogy hancúroztak az udvaron, s amikor tönkretettek valamit, a felesége szemrehányását volt kénytelen hallgatni, ha már úgyis ott ücsörög, mért hagyja.
A kovácsműhely sarkaiban hálót fontak a háborítatlan pókok, de az üllők és kalapácsok még fénylettek a repedt ablakon bekíváncsiskodó fénytől. Nem patkózik már, szólt ki a felesége a tornácról, ha valaki a léckerítésen át érdeklődött, azt már nem vállal. Akkor mit vállalt? Például megjavítani az ajtó kilincsét, a vaskerítés csinját-binját, és elvállalta, hogy a falunapra ingyen csinál egy takaros hidacskát a patakra. A fene ette volna meg azt a hidacskát! Valahányszor nekikezdett a fölöstök után, mindannyiszor elment tőle a kedve. Mitha az ég esküdött volna a hidacska ellen. Az első nap rácsapott a hüvelykujjára, a másodikon a kalapács kiesett a nyeléből, a bámész macskát fejbekólintotta, a harmadikon meg… De mégiscsak megcsinálta, mert tisztességes ember volt, és az adott szóért, igen, az adott szóért akár a halálba is elment volna.
De régen is volt már az esküvője! Messziről hozott asszonyt, onnan ahol a kovácsmesterséget tanulta, a mester lányát vette feleségül. Jóravaló teremtés volt, szorgalmas, lelkes, noha a szerelem, mint májusi eső a falut, messze elkerülte őket. Esett itt, dörgött ott, szakadt amott, de nekik csak az esőfelhő cafrangos, szeles széléből jutott. Abból pedig nem lehetett esőt facsarni. Aztán meg nem minden az a szerelem! Nem lehet azt a kenyérre kenni! Ott volt helyette a négy szép gyerek, a takaros ház, a lenyúló kert, a makkegészség. Mert Svanek Endre nem tudta, mi a kórház, a felesége se tudta, a gyerekei sem.
Maholnap hetvenhárom leszek, gondolta a tornácon ücsörögve. Május volt. Május tizedike, a születésnapja előtti nap. A felesége a kertben dolgozott, a hagymát gyomlálta, mert az illetlen hőségben jól pusztult a paréj, a muhar meg a kövérke. Svanek apró szürke egérszeme keskenyre húzódott, vadászkalapját /sohasem vadászott/ az asztalra tette, összefonta két karját és lehanyatlott az asztalra. Rögvest elbóbiskolt és rögvest álmodott. Azt álmodta, hogy két megbokrosodott, ágaskodó ló vágtat feléje, megállnak előtte, csatakosan fújtatnak, feltartják patájukat, hogy patkolja meg őket. Ő veszi a patkót, a szögeket, jön feléjük, de azok emberi hangon felröhögnek és vágtatva tovarobognak. Még ilyen bolond lovakat! Egy merész pók a hálóját éppen Svanek zsírosszélű kalapjának kopott tolldíszéhez erősítette, és annyira megtetszett neki az út a faltól a kalapig, hogy bódultan futkározott rajta ide-oda. A kutya, szimpla fekete puli, Svanek lábánál ült. Az asztal élesszélű lábához dörzsölgette viszkető oldalát, és apró fogaival a szőre közé kapdosott, az álmukból felpiszkált rémült bolhákat próbálta kiöldösni. Aztán felszegte a fejét, mintha hangot észlelne, és határozatlan vakkantások közepette elindult az utcaajtó felé. Egy hamuhajú kontyos asszony állította meg stráfszekerét Svanekék patkós kapuja előtt. Két testes muraközije farát férfias mozdulatokkal megpaskolta és hirtelen nőiességgel leugrott a bakról. Ugrás közben hosszú szoknyája beleakadt az ostortartó kiálló vasába és jó háromujjnyira széthasadt az anyag. Hogy micsoda lavinát indított el az a pitiáner kis hasadás! Svanek nagyot ugrott, a kalap elszakította a pókhálót, a pók halálra váltan lengedezett a maradék fonálon és azon evickélődött, hogy minél előbb hazajusson. Méghogy egy zsíros kalaphoz kötni a sorsot!
A szellős kapun át beszélgettek, melyet Svanek kovácsolt annak idején. Az ötlet akkor még merésznek számított, kisebb-nagyobb patkókat dolgozott össze, melyek virágmotívumokat adtak ki. A kerítés tetején pedig kicsiny lándzsahegyek meredtek az ég felé. Hegyes végüket tompává koptatta az idő és a lándzsák negyven év alatt levelekké szelídültek. Levél vagy lándzsa nem mindegy? Az a lényeg, hogy jól mutasson a kapun. Jól mutat, mosolygott az asszony a temérdek patkóra, maga aztán nagyon szerencsés lehet. Beszélgettek. Svanek csak hebegett-habogott, talán az álomtól, talán nem attól. Ki ez az asszony?, és egyáltalán honnan cseppenhetett ide?, gondolta. Jó, jó, azonnal, mondta. És azon kapta magát, hogy az egyik muraközi kifogásában segédkezik, simogatja a ló pofáját, az asszony szó nélkül a kezébe nyomja az istrángot, ő meg az asszony kezéből kiveszi a zablát. De ni! Ezek a lovak nem azok a lovak…? Nem, nem, ezek nem röhögnék őt ki semennyi pénzért sem. Svanek egyik kezéből kicsúszott a bőrszíj, a másikkal elkapta és szélesen mosolygott. Úgy dolgoztak ott, mintha világéletükben együtt dolgoztak volna. Aztán játékból /Svanek sohasem volt játékos típus/ úgy tett, mintha megint kicsúszna a kezéből a bőrszíj, az asszony odaugrott, elkapta a szíjat és megint összevigyorogtak. Aztán paskolták a ló kemény, felfúvódott hordóhasát és véletlenül összeért a kezük. Na, menjünk, mondta Svanek, és elindult elöl, az asszony utána a lóval, a puli megettük. A ló bárdolatlan lábával bele-belegázolt a virágoskert szélén bimbódzó gyöngyvirágokba, Svanekné büszkeségébe, a kis puli legszívesebben a ló szügyébe harapott volna. Mit képzel ez a jöttment dikhenc! Helyette azonban lemaradt és beleszagolt a húsos-nyelves könnyező gyöngyviráglevelekbe. Olyan volt a szaguk, mint a gyöngyharmatkor kaszált sarjúszénáé.
Svanek Endre öt éve nem patkolt. Mi adta most neki az erőt és merészséget, hogy egyszerre hozzálásson, a Jóisten a megmondója. Pedig hozzálátott. Az első szög beütésekor megdördült az ég. Svanek felsandított és olyan kékséget látott, amely háború közeledtét jelezte, égiháborúét. Aztán nyikorgott a kertajtó /ezt nem hallotta/, és a felesége jelent meg egy felfogott, teli kötény gazzal. Amikor meglátta a férjét, az alkalmi segítőket és az asszonyt, meglepetésében elengedte a kötény felfogott alját, a zöld gizgaz mezítelen lábfejére csúszott, és csak annyit tudott kérdezni, hát te meg…? Patkolok, felelte Svanek és újabb szög után nyúlt.
Másnap reggel Svanek Endre megnézte magát a tükörben, pedig nem is készült borotválkozáshoz. Azt nézte, hogy mi lenne, ha a pajeszát egy kicsit hosszabbra növesztené. Meghúzta a petyhüdt bőrt az arcán, máris hosszabbra nyúlt a pajesz, de nem volt vele megelégedve. Aztán vizslatta a szeme fehérjét, vagyis a szeme sárgásfehérjét. Majd feltartotta a fejét és a nyaka bőrét vizsgálgatta. Amikor félrefordította a fejét, hogy oldalról is megnézze magát a tükörben, a feleségét látta kimenni az ajtón. Úgy szedte a lábát, mint aki nagyon el akar szaladni valami elől.
A patkolást követő reggelen a hamukontyú asszony, Körmendi Sára kinyitotta a házikó ajtaját és egyszál hálóingben nézett farkasszemet a felkelő nappal. Nagyot nyújtózott és jólesően sóhajtott fel, a két muraközi az erdőszélen legelt, a szekér a diófa alatt pihent. Ennnyi volt Sára összvagyona, a szekér és a két ló. Ezeket menekítette ki meg persze önmagát részeges ura karmai közül úgy másfél évvel ezelőtt. Hát nem volt az olyan sok harmincévi házasság után. A lényeg, hogy eljött végre, és fuvarozással kereste a kenyerét. Abból bérelte ki a kis pajtát a szőlőskertben, és rendületlenül spórolt. Valamire.
Svanek felkötötte a kapát a biciklijére és fehér atlétásan kikerekezett a szőlőbe. A kalapja karimáját útközben letojta egy madár, a zöldesfehér langyos sár a kalapjáról az álla hegyére csúszott. Svanek nézte a kimélyített földutat, amelyen vízmosások mélyedései jelezték az elmúlt napi vihart. A májusi eső minket mindig elkerül, gondolta, most meg… A viharról eszébe jutott a patkolás, a patkolásról az asszony, az asszonyról a sörhab, a sörről a présház, a présházról az oktondi vágy, a vágyról megint az asszony.
Svanek Endrét hetvenkét évig senki sem Bandizta. Az ő falujában nem volt divatban a férfiak becézgetése, hogy is vette volna az ki magát. Még hogy Bandi! A saját felesége sem szólította soha a keresztnevén. Azaz egyszer igen, Endrém, mondta, Endrém, te vagy a legjobb ember a világon, mivel érdemeltem én ezt ki, édes Istenem. Mitha ezen a napon történt volna az is, hogy a felesége kezéből kicsúszott egy tele köcsög aludttej, széttörött a cserép, a konyha kövére folyt a tej, ők meg behívták az udvarról az összes macskát és pukkadásig etették őket. De az is lehet, hogy a két esemény között sok-sok év telt el. Bandi, Bandi, de furcsa, hogy őt senki sem szólította így, gondolta és a megereszkedett villanyvezetékekre nézett, Bandi, Bandi, milyen érdekes.
Egy kapa föld nem sok, annyit se mozgatott meg aznap. Becsületére legyen mondva elkezdte, azaz el akarta kezdeni, de mentében megbotlott és nekiesett egy karónak. Nem botladozott ő soha életében, de ez a szokatlan eső elmosta a homokot, a féltégla meg már ott is volt a lába előtt és kész, megtörtént a baj. Majdnem kiverte a szemét az a nehézséges karó. De milyen kerge dolog is a szerencse! A szeme alatt karcolódott fel a bőr úgy egycentire. Nosza, rajta, valami fehér rongyot elő! A zsebkendője volt kéznél. Az arcához szorította és leült a présház előtti tuskóra, melynek göcsörtös kérgéből ezerszám rajzottak elő a hangyák. Tán megint esőt éreztek!
Körmendi Sárának két biztos fuvarja volt aznap, egy költöztetés meg egy tápkihordás. Egy bögölylegyet próbált lecsapni az egyik lova hátáról az ostor nyelével, amikor megpillantotta a ház előtt gubbasztó véres fejű Svanekot. Megállította a két kancát, leugrott a bakról, a bögöly meg usgyi, elrepült még puhább helyet keresni a ló nyakán, hogy véres szomjúságát csillapíthassa. Körmendi Sára olyan lágyan rakosgatta a friss kúti vízzel kiöblített zsebkendőt Svanek arcához, mint a tulajdon édes gyermekéhez tette volna annak idején, ha lett volna gyermeke. Pedig eleinte mennyire akarta, és aztán mennyire nem. Sára ötven fölött járt, fél fejjel volt magasabb Svaneknál, aki amolyan derék kis embernek számított a faluban. Az asszony talán a hosszú orra, talán az éles tekintete miatt valamilyen széptollú magányos ragadozómadárra emlékeztette Svanekot. Na nem olyanra, amely mások előtt marcangolja a véres húst, hanem olyanra, amelyik mindig csak titokban eszik. Svanek sebe hamar begyógyult, a hűvös borogatás megtette hatását. Aztán csak beszélgettek, Sára elmondta, mért vált el, Svanek elmondta, mért nem vált el, mesélnivaló akadt bőven. Délután Svanek kapálgathatott volna a maga komótos tempójában, de nem tette. A tuskón üldögélt még jó darabig és arra gondolt, hogy életében először, milyen jól is esett neki gyengének lenni.
Svanek Endre aznap este nem tudott hazamenni a szőlőből. Akart ő, akart, el is indult, de visszatolta a biciklit, mert észrevette, hogy a présház ajtaját elfelejtette bezárni. Aztán megint nekiveselkedett, akkor meg a békák hangos zenebonája intett neki álljt. Harmadszorra pedig felbukkant Sára szekere, várjon, Bandi bácsi, hangzott az erdő széléről, mit tehetett hát, bevárta az asszonyt. Hajnalig borozgattak. És bár borozgattak, Svanek minden pillanatban azt az izgalmat érezte, mint amit a friss sörbe hörpölvén évek hosszú sora óta keresett.
Először a felesége, aztán a gyermekei, aztán az unokái, legvégül pedig a várandós menye próbálta rábírni a hazamenésre. Vasárnap volt, otthon a nagy piros fazékban főtt a jó tyúkleves, és Svanek úgy érezte magát, mint egy zavarosban pecázgató rossz kölyök, akinek végre kapása van, s az ötven éven át dicsért tyúkleves úszó sárga zsírtáblái elől a világ végére is elbújdosott volna. Megbolondult, mondták, a sok patkó az agyára ment szegénynek.
Egy hét után költözött át Sárához, két hét után pedig Sára költözött el tőle. Messzire. Még azt se mondta szegény Svaneknak, hogy fapapucs. Biztos nem akadt a környéken neki több fuvar, gondolta Svanek. Magára maradt hát végre a szőlőskertjében, de egyetlen percig sem bírta egyedül. Kapta a biciklijét és elindult a falu felé vezető úton, de letért róla, mert a kerék minduntalan belefulladt a homokba. Aztán Sára stráfszekerének nyomát követte egy közeli keresztútig, de ott egyszerre elvesztek a nyomok, nem tudta merre is induljon. Ráadásul egy elvesztett patkót is talált az út melletti fűben, azt még valaha ő szögezhette fel, ráismert az íves peremre, vajon hol járhat most az a ló? Felvette a rozsdás vasat, nézegette, aztán jó messzire elhajította. Egy cifra fácánkakast riasztott fel vele, aki jól odamondogatta a magáét Svaneknak. De hát igaza volt, majdnem letörte szegény állat sarkantyúját. A présház felé vezető út tűnt a legkitaposottabnak. Azon indult vissza. Leült a ház előtti fatönkre, melynek porhanyós kérge alatt nyugovóra tértek a hangyák. Nézte a góliátlábú póznákat, hej, ha néki ilyen lába lenne, mérföldeket lépdelne és megtalálná Sárát. De hát még semmi sincs veszve, nézett fel a teliholdra, mert tudta, aznap éjszaka, hétszentség, hogy fel fog mászni valamelyik pózna tetejére, és egyetlen lépésével által fogja lépni a fél világot.




Az a bitang nagy fa

Csapatostól jöttek a madarak a traktor zajára, a
frissen szántott földben akad majd ennivalójuk bőven. Volt is ott minden finomság: lóféreg, giliszta, döglött cserebogár, ízletes pondrók az ínyenceknek, a nagyétkűeknek pedig egy pislogó barna békát is a napra forgatott az eke. A madarak azonban rá se hederítettek, ilyen nagy falattal ha nem muszáj, ők biz’ nem cülhődnek. A béka kelletlen igyekezettel próbált minél előbb visszaevickélődni a friss földbe, tán nem esett jól néki az első tavaszi nap? Nem úgy, mint Hamza Ervinnek! Ő bezzeg félmeztelenre vetkőzve görnyedve huzigálta a dugványokat a barázda oldalából. Térdtől felfelé látszott csak ki a földből, de még így is játszva kiadott egy takaros kis embert. Hát még a maga valóságában! Szép szál fiatal fiatalember, huszonöt múlott karácsonykor, jár a keze, mint a motolla.
Hamza Ervinnek nem sok választása maradt, amikor a debreceni szakközépiskolából visszaköltözött a szülőfalujába. Máig tisztázatlan okok miatt egy félregombolt lila-fehér csíkos pizsamában, ünneplő félcipősen zokni nélkül szállt fel az utolsó távolsági buszra. A sofőr, lévén a család jóbarátja, látta a feldúlt fiún, hogy a legtöbb, amit tehet érte, épségben átadni a szülőknek, mielőtt még a gyerek kárt tenne magában. Az első ülésen kínált neki helyet, és az úton végig Jimmy örökzöld slágereivel próbálta nyugtatni a fiú felzaklatott idegrendszerét. Ebből akkor lesz autószerelő, amikor belőlem váci püspök, gondolta, mindjárt otthol leszünk, mondta és a visszapillantó tükörből rákacsintott a fiúra. Mi várt Ervinre a faluban? Semmi különös, csak az, ami mindenkire: vagy szánt, vet, gyomlál, arat vagy a kannás bortól pár év alatt a sárgaföld alá issza magát. Ervin nem volt hülye gyerek, így kapásból az elsőt választotta.
Utóbb még hencegett is a várossal, nekem mondod, hogy sárga a villamos, he?, bitang hely az, apám, csak oda ne kerüljön senki meg ilyenek. Ervin a faluját szerette, a földmunkát, egyáltalán ki a rossebnek jutott eszébe őt autószerelőnek adni. Ő csak lovat akart, saját stráfot, zöldszínűt, amivel elfuvarozgat, piros-fehér-zöld színű ostort, mert egyszer gyerekkorában a Hortobágyon látott ilyen ostort és azóta se felejtette el. Ő csak lovat akart hajtani, közben nézdegélni a tájat, el-elábrándozgatni, kilesni hogyan öltözik, vetkezik az erdő tavasszal és ősszel. A városban meg…? A nagy büdös semmi.
Most is, ahogy huzigálta a földből a dugványokat, el-elmélázgatott. Milyen érdekes, gondolta, a tormagyökerek csak kívül voltak barnák, de ahol elmetszette őket az ekevas, tejfehéren könnyeztek, hát nem érdekes? És a lóférgek! Némelyik szerencsétlent éppen középen vágta ketté a vas, egyik felük Ervin előtt, másik felük Ervin mögött a szántatlan föld meredek oldalában. Ervin hátranézett, aztán hirtelen előre nyúlt. Botor gyerek, csak tán nem akarod összepasszítani azt, amit Isten végleg szétválasztott? Nem, nem, csak azt nézi, milyen lehet a belseje. Milyen érdekes, gondolta Ervin a féreg kicsusszanó nyálkás belsejét piszkálgatva egy dugvánnyal, bitang érdekes, hogy semmi sem olyan kívül, mint belül.
Erre a felismerésre Cser Icuka, a falu ifjú doktornője már hatévesen rájött. Ha csak tehette boncolgatta otthon a legyeket, békákat, majd később a hullákat is az egyetemen. Icuka alig múlott hároméves, amikor szülei tudomására hozta, hogy orvos akar lenni. És tessék, az is lett. Éppúgy mint Ervin, aki semmi sem akart lenni és hát… ha nem is egyből, de sikerült neki. Icukát Ilizték a szülei, Ilizték az egyetemen, de ő ripsz-ropsz a falu szájíze szerint újrakereszteltette magát, Icukázhatta a falu apraja, nagyja. Belevaló kis nő, rettenesen idevaló, mondják róla a faluban, és tényleg, ott szedi a tormadugványt Ervinnel szemben. Pedig városi teremtés. Nem is akármilyen családból való, az anyja védőnő, az apja meg valami nagykutya a gázműveknél. Lesz itt gáz hamarosan, mondják a falubeliek, halál biztos, hogy lesz. Csak nehogy a vízcsapból is gáz folyjon, toldották meg a kiskocsma cinikusai, mert akkor tényleg gáz lesz. De hát azokra nem kell hallgatni, a bor, vagyishát az ammóniumnitrát beszél belőlük.
Icukának az egyetemen nemigen voltak barátai. Éjt nappallá téve tanult, szeretett ötösre menni. Az utolsó évben szerelmes lett, de a házassságból nem lett semmi, csak egy meg nem született gyerek. Becsúszhatott valahogy, illetve Icuka abbahagyta a gyógyszert és elfelejtett szólni róla. A fiú meg, egy szülész-nőgyógyász, amikor megtudta, otthagyta Icukát. Akkor döntött a lány úgy, hogy megkeresi a legeldugottabb fészket a megyében, azt a helyet, ahonnan tovább már nem vezet út, és megpályázza. Ki hinné, hogy ennek már hét éve. Hogy repül az idő!
Icuka kesztyűt is hozott magával, de mégsem vette fel, nem akart affektálni vele. Nem olyan nagy dolog az a kosz, majd jól megmossa kezét és kész. Még élvezte is, ahogy a langyos puha földbe beledugta hófehér ujjacskáit, erősen ráfogott a vastag dugványokra és kihuzigálta őket. De egy dugvánnyal az istennek se boldogult, ezt legalább hat oldalgyökér tartotta. Ervin látta a doktornő erőlködését, zihálását, felpattant hát a szántás tetejére és átgyalogolt hozzá. Próbáljuk meg együtt?, azt mondod?, nevetett Icuka és megragadta a vastag gyökeret. Ervin meg rámarkolt a kis madárkézre és a dugvány cuppogva csusszant ki a vizes feketeföldből. Szépen fejlett példány, mondta Icuka, és nagyot sóhajtott. A kerge déli szél az orrához sodorta Ervin bőrének illatát és egy még nagyobbat sóhajtott. Ervin visszaindult a helyére, Icuka pedig úgy tapogatta végig a szemével a fiú csábítóan izmos hátának minden centiméterét, mintha valami rejtélyes kórt kellene kitapogatnia. A katonanadrág barna szíja parancsolt álljt Icuka mohó tekintetének, mert úgy belemelegedett a játékba, hogy szívesen haladt volna tovább is, arra, ahol a nadrág farzsebének hajtókája domborodni látszott. De Ervin beleugrott a barázdába és hirtelen megfordult. Icuka nem mert ránézni, a felkupacolt dugványokra vetette szemét. De mit ad Isten! Mögüle éppen az Ervin csupasz köldöke kandikált elő, amely alatt fekete szőrszálak mutattak egy veszélyesen meredek ösvényt. Icuka pedig kapta-fogta magát és úgy döntött, nincs mit veszítenie, elindul rajta. Csak nehogy rossz irányba vigyen az az út!
Ervin imádott fára mászni. Volt az udvarukon egy hatalmas cseresznyefa, melynek ágai között jól el lehetett bújni. Amikor érett a cseresznye, Ervin még a legszélső ágakról is le tudta szedni a cseresznyét. Úgy mászott, hasalt az ágakon, mint egy macska. Kedvenc hobbija a maglődözés volt. Az utca járókelőit lövöldözte és leste a hatást. A legemlékezetesebb az volt, amikor a falu plébánosának kopasz tarkóját vette célba. A pap három-négy telitalálat után, melyek eredetét földi ok híján az égieknek tulajdonította, letérdelt és hosszas imába kezdett. De Ervin ott sem hagyta volna békén, ha meg nem csípi egy vaddarázs. A karjába mélyítette fullánkját és a bőr pillanatok alatt olyan piros lett, mint a félig érett cseresznye. Aztán feldagadt, már-már vastagabb lett a karja, mint a nyaka, de nem volt mese, le nem mászhatott a fáról, a pap meg csak nem akaródzott befejezni az imádkozást. De ez még mind nem elég. Ervin olyan csípő fájdalmat érzett a karjában, amitől felszisszent, és a csípődést zsibbadás váltotta fel. Két perc sem tellett belé, ájultan esett le a fáról. Bár csontja nem törött, kórházban kötött ki. És utána persze, hogy kerülte a gyümölcsfákat, de a diófákról sajnos továbbra sem tudott lemondani.
És azt a vacsorát sem utasította vissza, amire Icuka ősszel a dióverés után meghívta. Az orvosi lakás udvarán állott egy égig érő diófa, amelyről Ervin egyetlen délután az összes diót leverte. Felmászott egy doronggal és olyan hévvel dolgozott, mint egy mindenre elszánt éhes ősember. Ha egyetlen szemet is talál a doktornő, agyoncsaphat ezzel a karóval, ni, büszkélkedett Ervin amikor lemászott. Icuka nézte a fát, nézte, de sehol semmi, csak a meggyötört levelek. Bitang egy nagy fa volt, életemben nem láttam ilyen bitang fát, magyarázta Ervin és a tenyerébe köpött. Épphogycsak elindultak az ajtó felé, valami leesett a fa alatt heverő levelekre. Tompán puffant, a léptek és a beszélgetés zaja között elveszett a hangja. A legeslegutolsó diószem volt az.
Rántott csirke volt az asztalon sült krumplival meg savanyúság. Ervin kezébe vett egy combot, kétfalásra bekapta, és gusztusosan szopogatta a csontot. Majd zápfogai közé véve kettéroppintotta és kiszívta belőle az ízletes paprikás levet. Jé, de furcsán néz Icuka, és milyen furcsán csillog a szeme, nyelt nagyot Ervin. Na, de hát ő mégiscsak egy orvosnő, ugyan, kinek lenne az jó, gondolta Ervin. Nos, mindkettejüknek jól esett a vacsora, és az azt követő éjszaka, melynek megszervezésében a sötéten kívül mindent Icuka talált ki: az ezt, az azt, hogy az amazról már ne is beszéljünk. Naná, hogy csak ürügy volt a dióverés, a vacsora, Icukát a tavaszi dugványszedés óta majd megette a fene Ervin után. Gyakran álmodta, hogy…hogy… nem is tudta pontosan mit, csak görcsbe feszült öllel ébredt, a fiú mezítelen testét és illatát érezte magán, aztán meg a zuhany vizének hidegét, mert ugye menni kellett dolgozni, a betegek már nyikorgatták az utcaajtót. Csak le ne tépjék saroglyástól! Mintha nem várhatna az a hülye betegség tíz percet!
A vacsora után Icuka tíz percet sem tudott várni, megfogta Ervin kezét és átvezette a rendelőbe. Nagy fehér ajtókon át húzta maga után a fiút, Ervin minden ajtóban az órájára nézett. Hova visz?, tudakolta, mire Icuka rátapasztotta tenyerét a fiú szájára, viszel, vi-szel, érted?, ezt már megbeszéltük a diófa alatt, nem? Amikor beértek a rendelőbe Ervin egy kulcsos szekrényke üvegajtajához fordult és hogy időt nyerjen, a gyógyszerek hatásairól érdeklődött. Icuka ellenállhatatlannak találta a fiú szerencsétlenkedését, és belement a játékba. Kinyitotta a szekrénykét, egyenként elővette az orvosságokat és kiselődadást tartott róluk. Látod, ebből három csepp is elég és kész. Három csepp?, álmélkodott Ervin, lónak, férfinak, nőnek három?, nahát! Pár hét múlva a fél falu azt beszélte, hogy a vizsgálóágyon lettek egymáséi. A részleteket persze csak találgatták, a Kikerics-patak alkoholista pecásai azt terjesztették, hogy biztos beadott neki Icuka egy altatót, de egy kábítót mindenképpen, leterítette, mint egy muraközit, aztán meg egész egyszerűen kedvét töltötte vele. Mert amilyen nagy marha ez az Ervin, éppolyan mulya is, a doktornő meg olyanfajta, aki elveszi azt, ami neki jár. Bár a vizsgálóágyra ráhibázott a falu, a valóságban azért egy kicsit másként történt minden. Szóval egy idő után kezdtek fogyni a gyógyszerek, sőt az utolsó dobozkák magyarázatára már nem maradt idő, mert Icuka a vizsgálóágyhoz vezette a fiút, leültette és elkezdte vetkőztetni. Nincs izgatóbb látvány, egy félmeztelen hosszúnadrágos férfinél! Csakhát persze ez olyan mint a sellő, az ember folyton azt keresi, merre lehet vajon a zippzár.
Icukát a faluban borzolta fel először félmeztelen férfi látványa. Egy szép verőfényes koranyári napon az agronómus éppen fagyizva jött a kiskocsmából, meglátta a doktornőt és mélyen hajlongva köszöntötte. Nagy hajlongásában összefagyizta az ingét, levetette hát és jóízűen folytatta a nyalakodást. Icuka meg tágra nyílt szemmel bámulta az enyhén szőrös mellkast, a tömör kart, a vitorlás vállat. Aztán rájött, hogy ebben a faluban egyszerűen ez a divat. Egyre másra látott bicikliző, lovat hajtó félmeztelen embereket, akik lettek légyen húsz vagy akár hatvanévesek, ugyanazon tőről kelő vágyat ébresztettek a doktornőben. Még hogy nem fontos a nőknek látvány!
Ervin, Ervin, igen, Ervin. Ott ült az ágyon, szemben a helyzettel, azaz Icuka kőkemkény mellbimbóival, melyek a könnyű nyári ruhán át próbáltak kimenenkülni a friss levegőre. Nem sokáig kellett keresgélni, meglett a zippzár is és Icuka felfektette a fiút a műbőr ágyra, föléje térdelt és pillanatok alatt felforrósodott a hidegfehér ágy. Hát éppen ez lett Icuka veszte, hogy pillanatok alatt. Ő még… Amikor magukra kapkodták a ruhákat, és elindultak a rendelőből, Icuka lehajolt, hogy felvegye a földről Ervin öngyújtóját. Igen ám, de túl mélyre kellett hajolnia, Ervinek sem kellett több, kérges kezével megragadta a lány csípőjét és amúgy istenigazából megadta a doktornőnek, ami jár.
Ó, a másnap! Másnap rendelés közben, éppen egy csúnya szájpenészt vizsgálgatva jutott Icuka eszébe, hogy miyen érdekes, nem is csókolóztak Ervinnel. Hogy is történhetett meg, hogy nem. Mindegy. Másnap Ervin trágyát fuvarozott a káptalanba, a villanypóznák tetején a gólya éppen a fiókáit etette, kígyót, békát öklendezett a tátogó csőrökbe. Aztán egy csókolódzó galambpár toporzékolt egy pajta tetején, Ervin megcserdítette nemzetiszínű ostorát, melyet a hortobágyi lovasnapon vett, s a két madár riadtan szaladt szét. Ervin felnevetett, de hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap este még csak meg sem csókolta Icukát. Milyen bolondság, de így igaz. Na, de ami késik, nem múlik, az esküvőt pár hónap múlva nyélbe is ütötték, és a nászéjszakán jól kicsókolózták magukat. Illetve hát nem is volt az annyira jó. Ervin valahogy mindig beleunt. Az meg kifejezetten zavarta, hogy kétoldalt folyt a nyál a szájából. Meg aztán az Icuka nyelve érdes volt, mint a használatlan reszelő, szóval valahogy az egészben nem volt semmi köszönet. Mint ahogy abban sem, hogy Icuka javaslatára a Kikerics-patak partján fényképeztették megukat. Icuka hófehér abroncsos szoknyája fodraiba belegabalyodott egy levelibéka, amely a fűzfáról pottyant a pózoló párocskára. A fényképész meg viccből csinált néhány felvételt a halálra rémült Ervinről ahogy egy gallydarabbal igyekszik kipiszkálni a szemtelen kis jószágot. Nagyon vicces, mondta a végén Icuka felháborodva és a földhöz vágta a fényképezőgépet, te meg mit állsz ott?, förmedt Ervinre, még egy nyamvadt békával sem boldogulsz?
Jól boldogultak, betegség is volt hál’ istennek bőven, a táp is jól fogyott. A szolgálati lakás meghosszabbításához takaros kis fészert toldott Ervin és ő látta el a környéket táppal. Árult ő mindenfélét: kacsatápot, libatápot, nyúltápot, disznótápot meg mindenféle állatoknak való kotyvalékot. Minden nyáron a tengernél nyaraltak, épült a debreceni nagyház, de hát kinek? Ervin kerek-perec megmondta, hogy ő előbb megy a temetőbe, mint a városba. Majd meglátod, jó lesz, ha kész lesz, mondta Icuka. Kész lett, de mégsem lett jó. Egyre többet veszekedtek, és egyszer Ervin azt találta mondani, hogy bitang kurva egy helyzet. Icuka meg azt felelte rá, hogy ha még egyszer kiejti Ervin a bitang szót, mehet ahova akar, leginkább a tápos fészerbe, oda való. Hogy a fenébe nem ragadt rád más a városban ezen a szón kívül, mi?, kérdezte Icuka és Ervinre vágta az ajtót. Mit tehetett szegény fiú, elkezdte olvasgatni az orvosságok cimkéit. A sok idegen semmitmondó név olyan kiismerhetetlennek és rejtélyesnek tűnt most számára, mint tulajdon élete, nem lehetett tudni, hogy mi mire jó. Nem értette, mire jó ünnepekkor öltönyben járnia, amikor világéletében utálta az öltönyt. Aztán azzal sem volt tisztában, miért hivatkozik a havibajra havonta többször is a felesége, ő úgy tudta eddig, hogy azt havonta csak egyszer szokták a nők. Na de hát mivé lesz a világ, ha már egy orvos sem tudja, hogy mit szabad meg mit nem.
Az igazi baj a kávéval kezdődött. Illetve hát a táppal. Egy másik tápbolt is nyílott a kocsma mellett. És hogy hogynem, az emberek elkezdték onnan hordani a tápot. Ervin a bevételből nem tudta feltölteni a készletet, egyszer kacsatáp nem volt, másszor nyúltáp, szép lassan be kellett zárnia a boltot. És hát milyen furcsa dolog is a véletlen, Icuka épp ezidőtájt fantasztikus ajánlatot kapott: legyen az orvosi kamara helyi régiójának vezetője. Ambiciózus, fiatal, agilis személyt kerestek, így egyenes út vezetett Icukához. Csakhát ehhez tanulni kellett. Mégpedig sokat. Hétvégenként. Bentlakásosan. Icuka már rég elindította az ügyet, amikor Ervinnel még csak annnyit tudatott, hogy mit szólna hozzá, ha.
Persze, hogy beleegyezett, Icuka lett a családfenntartó, vagy mit is beszélek, a családhoz nem ártott volna már egy vagy két gyerek, de az ő kéményükre a gólya az Istennek sem akart fészket rakni. Meg aztán nem is mutatott volna valami jól az orvosi rendelő kéményén a gólyafészek. Meg aztán… a vágy is fogyott. Esténként Icuka kiült kávézni a teraszra. Igen. Rászokott a kávéra, miután Ervint leszoktatta róla. Izgatott volt, ideges, orvosi lapokat bújt, Ervin meg ilyenkor rendszerint a macskával játszott. Most azonban még azzal sem tudta az időt mulatni, mert a tápos fészerben öt kismacska miákolt, az anyamacska meg olyan kiállhatatlan és megközelíthetetlen lett, mint Icuka. Úgysem érted, hiába magyarázom, felelte Icuka fel se nézve, ha Ervin arról kérdezte, mit olvas. Pedig Icukának nem is születtek kölykei, milyen érdekes, mélázott el Ervin.
Ervin egyik éjszaka azt álmodta, hogy a hortobágyi lovasnapon ő a csikós, és állva vágtat egy fehér ló hátán. A közönség tapsolt, ő boldogan, büszkén ugrott le a lóról, de térdre esett és akkor valahogy odakerült Icuka is, és nemzetiszínű ostort cserdítve rászólt, kelj már fel végre, egy-kettő-három. Lassan teltek a hétvégék Icuka nélkül. Ervin kapható volt ilyenkor mindenféle alkalmi munkára, disznót vágott, biciklit szerelt, cserepezett, csatornát ásott, patkányt kergetett a góré alól, és mivel pénzt nem fogadott el soha, a feleseket, fröccsöket már pusztán becsületből is felhajtotta. Ha Icukáról kérdezték, csak ennyit mondott, elment Pestországba szerencsét próbálni. Aztán már senki sem kérdezett tőle semmit, mert az orra fölött a két szemöldök között három mogorva függőleges ránc minden kérdésre előre mutatatta a választ, akkor meg mi a fenének kérdezősködni. Rosszkedvű volt, hajnalonként arra ébredt, hogy a gyomra összeszorul, kiveri a veríték és ha nem rohan ki menten az udvarra megfojtja valami nevenincs borzalom. Pánikbetegség, mondta Icuka, csak azt tudnám, mitől, mikor semmi felelősség nincs a válladon. Márpedig nem minden az a felelősség, másba is bele lehet halnia az embernek, nem?
Icuka jól kikupálódott Pesten. Pár hónap múlva pesti divat szerinti ruhákat varratott magának, a haját meg olyan színűre festtette, mint a fáradt hamu. És ez a fáradtság mintha az egész lényére rászóródott volna. Éjszakába nyúlóan tanult, és újabban már péntek este el kellett utaznia, mert mindig akadt valami tanfolyami pótolnivaló. Mostmár tényleg ideje lesz keresni neked is valami normális elfoglaltságot, mi lenne, ha kitanulnád a kertész szakmát, vagy lehetnél mondjuk meteorológus, javasolta Ervinnek Icuka, amikor egyik pénteken elbúcsúzott tőle. Ervin azon kapta magát, hogy ha reggel felhajt két-három felest, akkor egycsapásra megszűnik az a szorongató érzés a gyomrában, nem is morfondírozik utána semmin, elvan a hat macskával egész nap, eldorombolgatnak azok neki.
Teltek-múltak a napok, egyszercsak Ervin, maga sem tudja hogyan, az esti gimnázium szomszéd faluba helyezett tagozatán találta magát, és ami még rosszabb, rohamosan közeledett a félév. Már a vécépuculáshoz is érettségi kell, nemhogy a kertészethez, mondta Icuka, akire közben olyan nagy felelősség hárult, hogy még a vécére is magával kellett vinnie a mobiltelefonját. Amikor Ervin értetlenül nézett rá, Icuka csak ennyit mondott, nyugodj meg, nekem a telefon csak azért kell, hogy engem hívjanak, meg hogy én tudjak hívni, hogy nekem üzenjenek, meg hogy én tudjak üzenni, semmi másért, érted? Hát ez tényleg nem olyan sok, ezt igazán meg lehetett volna értenie Ervinnek. Egy decemberi reggelre a macskák megdöglöttek. Valaki megmérgezhette őket. De ki és miért? Nem volt válasz a kérdésekre. Ervin úgy nekibúsult, hogy délig haza se jött a kocsmából, pedig másnap a matek írásbeli vizsga várta, este pedig Icuka fejmosása, ne hozza őt szégyenbe a faluban a kocsmázásával, van Ervinnek fogalma arról, milyen felelősség van neki a vállán. És egyébként is, hagyja őt békén a hülye macskáival, megdöglöttek, kész, nincs neki erre ideje, jelentést ír.
Ervinünk megbukott a matekvizsgán. Egész egyszerűen nem lehetett neki kettest adni, a számok is mintha bepálinkáztak volna, össze-vissza dülöngéltek a papíron, és fogalmuk sem volt róla, melyikőjük a plussz és megyikőjük a mínusz. A matematikában meg ugye mint az életben súlyos következménye van az előjelek felcserélésének. Ervin a vizsga után nem mert hazamenni. Téblábolt a faluban, beült a kocsmába, aztán jónéhányszor lekéste a buszt. Egy férfi fenyőfát vitt a biciklijén, a fa lecsúszott, Ervin segített neki visszakötözni. Cserébe megtudta, honnan érdemes hozni karácsonyra a fákat. Ervin köszönte szépen, azt mondta, neki valószínűleg nem lesz szüksége rá, ő az idén nem fog díszíteni. Megjött a busz. Ervin az első ülésre ült, a sofőr cinkosan rávigyorgott a tükörből, emlékszik-e arra a pizsamás estére. Persze, hogy emlékezett, de régen volt már az, legyintett Ervin lemondóan. Hát pedig nem is volt az olyan régen! Megérkezvén a falujába megintcsak a kocsmába vezetett az első útja. Mi van, Ervin, hallom, hogy fővárosi főkertész leszel, mondta a kocsmáros, szóval itthagysz bennünket, nem félsz, hogy túl nagy fára mászol, fiú? Ervin felcsuklott egyszer, aztán kis idő múlva még egyszer, neki beszél ez egyáltalán. Igen, hozzá beszélt. Már az egész falu tudta, csak Ervin nem, hogy Icuka árulja a debreceni nagyházat, mert Pesten kapott munkaajánlatot tavaszi költözéssel. Ervin egyre gyakrabban és egyre nagyobbakat csuklott, majd felugrott és az eléje tett rumot félretolva kirontott a kocsmából. Hűvös északi szél fújt. A nagy öreg diófa maradék levelei csörögtek az ágakon, valahonnan egy dió került Ervin bakancsa alá, és kíméletlen sikongást hallatva nyomódott össze benne a bél. Ervinnek eszébe jutott egy gyermekkori találós kérdés: se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak benne?, dió. Ezt mondogatta magában félhangosan míg kinyitotta az ajtót és valahányszor kimondta a dió szót, felnevetett. A konyhaasztalon egy cetlit talált, hajnalban jövök, konferenciára mentem. Milyen érdekes, bámulta Ervin a betűket, egyszerre milyen gömbölyűek lettek Icuka betűi. Bár a konferencia szó elolvasásának háromszor futott neki, talán azért mert nem gyújtott villanyt, az utcai neon jól bevilágított, talán másért. Ruhástól rogyott le az ágyra. Azt álmodta, hogy lila-fehér csíkos pizsamában tuszkolják be egy autóba, de ő tiltakozik, folyton arra hivatkozik, hogy még nem vette fel a zokniját. Zihálva ébredt. Úgy érezte, megfojtja valami, ha azonnal nem megy ki a szabad levegőre. Felugrott, de megfordult vele a világ, nekiment a falnak, a villanykapcsolót sehol sem találta. A rendelőbe vezető ajtó kezeügyébe esett, és csak ment-ment az ajtókon át, mígnem a rendelőben találta magát. Kis éjszakai neon égett az ablakban, mely a legközelebbi patika címét világította éjjelenként. Most valamiért idegesen kattogva vibrált a fénye. Nemtán beleszorult valami bogár még az őszön? Szerencsétlen szerzet! Ervin megmarkolta a kijárati ajtó kilincsét, az persze, hogy zárva volt, nyitott ajtók csak visszafelé vezettek. De hát ő éppen onnan menekül. Megtorpant. Ide-oda topogott. Nekiment egy bútornak. Megütötte az ágyékát. Az orvosságos szekrényke előtt állapodott meg. Még emlékezett rá, hogy három csepp is elég, lónak, férfinak, nőnek, mindegy. Ervin hat cseppet vett be, vagy nyolcat, nem tudni pontosan, nem nézi azt, aki siet. A neon percegett-sercegett hatot vagy nyolcat, már pontosan nem tudni, mennyit és kész, kialudt. Szegény bogár! Jól megjárta.


Ha tetszett:
Csillagkerti szonáta (Jelenkor, 2000)
Forgószél (JAK, 1998)
Isten tehenei (Független Alkotók Orsz. Szöv., 1993)






















Hozzászólások ()

(/

Oldalak: 1
Bejelentkezés
Hírlevél
Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés