Kukorelly Endre



Kicsit majd kevesebbet járkálok


Esett az eső, vagy valamivel előbb zártak be, vagy
előbb még is nem kellett vinni tőrt, legelső alkalommal
még nem volt tőröm, nem vettük meg, iszonyúan zuhogott,
és mire odaértünk az apámmal, már bezárt a sportszerbolt,
úgy mentem vívni, hogy nem volt tőröm, mindenkinek volt,
csak nekem nem, lehet, hogy másoknak se, lehet, hogy
volt, akinek nem volt, rajtam kívül is, én mindenesetre
úgy emlékszem, hogy csak nekem nem volt, na mindegy,
teljesen fölösleges egyébként, anélkül ment az edzés, legalábbis az

elején, vagy ha már van tőröd, vettek neked, akkor
megfoghatod, végül is nem probléma, ugyanazokat a mozdulatokat kell
gyakorolni, akár van nálad tőr, akár nincs, ugyanaz a
hülyeség megy, persze igazából nem hülyeség, csak úgy mondom,
azt kellett csinálni, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mégis, hogy nézel
ki, amikor kitörsz minden nélkül, úgy értem, hogy fegyver
nélkül gyakorold a kitörést, betanulod, aztán megy a gyakorlás
a végtelenségig, viszont második alkalommal már lett tőröm, meglett,
megint elmentünk abba a sportszerboltba a körút és a

már elfelejtettem, milyen utca sarkára, azt hiszem, Király, direkt
úgy, hogy még biztos nyitva legyenek, és vettünk nekem
végre egy nagyon szép gyakorló tőrt, szépen tudott görbülni,
bármit megszúrsz, elgörbül, de aztán visszaáll, egyből visszapattan, közben
rezeg hozzá, nagy a rezgés, olyan, mint a Robin
Hood című televíziós sorozatban, csak ott nem görbül, hanem
behatol, vagy pedig úgy csinálnak, mintha behatolna, irtó ügyesen,
semmit se veszel észre, hogy hol hatolt be, hol
nem, olyan, mintha tényleg átdöfné, pedig csak a hóna

alá ment, vagy összecsúszott, van olyan tőr is, amelyik
összecsúszik, bele valami tokba, és aztán nyomban következik a
halálsikoly, kész, már meg is halt az illető színész,
ott fetreng, pedig igaziból nem, mert van egy olyan
gomb a penge végén, az megakadályozza az átdöfést, ha
nem lenne gomb, hegyes volna a tőr, átszúrná, akkor
nem hajolna el, tényleg behatolna, átdöfné az ipsét, de
nem döfi át, jó konstrukció, csúszkálós meg hajladozós, nekem
hajladozós volt, hajlékony, ilyet vettünk a Körúton, a Majakovszkij

magasságában, ezt vittem edzésre, mondjuk ez volt a legjobb
az egészben, vinni a tőrt, megy szépen az ember
a fegyverével az Izabella utcában mint Robin Hood, jönne
az ellenség, egyből át volna szúrva, dacára a gombnak,
dacára annak, hogy a penge végén van egy gomb,
kár, hogy nem voltak csajok, mentem a fegyveremmel, jól
néztem ki szerintem, nem voltak az edzésen lányok, és
nem volt labda se, nem futball-edzés, hanem vívóedzés,
az egyik gyerek behozott egy gumilabdát, és edzés előtt

nekikezdtünk focizni, az az igazság, hogy inkább fociztunk volna,
mindenki futballozni akart, és már kezdtünk piszokul belemelegedni, amikor
bejött az edző, és kurvára lebaszott minket, hogy mi
ez, mi folyik itt, pedig semmi se folyt, csak
fociztunk, elvette a labdát, ez vívóedzés, üvöltötte, vívóterem, világos,
üvöltött, nem tudom, hogy aztán visszaadta-e, mármint hogy
a lasztit annak a gyereknek, és akkor kitörés, egész
edzésen a kitörést gyakoroltuk, utána alig álltam a lábamon,
másnap alig bírtam fölkelni, nekem ehhez nincs semmi kedvem,

a kitöréshez, mondtam az apámnak, mondtam neki, hogy mi
van, azt, hogy nincs kedvem, hát mihez van kedved,
kérdezte, nem tudom, miért kérdezget, nagyon jól tudja, hogy
mihez van kedven, a vívás komoly dolog, mondta, hát
az lehet, hogy komoly, tényleg jó volt a fegyver,
jó volt benne, hogy volt fegyverem, így mentem nagy
komolyan a Vörösmarty utcán, vagy Izabella, vagy mégis Vörösmarty,
mert ott grasszáltak a Simonyiék, akiktől mindenki félt, beleértve
engem, Vörösmarty utcai galeri, és az volt, hogy úgy

már nem féltem, amikor vittem magammal a hónom alatt
a tőrömet, akkor nem féltem egy csöppet se, hanem
direkt este nyolckor vagy mikor, edzés után a Vörösmartyn
jöttem hazafelé, és arra gondoltam, hogy na most, baszd
meg, most gyere, Simonyi, most nem mersz, mert szekond,
szerkl, kitörés, és készen vagy, de persze nem jött
a Simonyi, egyik csávó se, az apám pedig azt
mondta, hogy jól van, elmegyünk a már nem tudom
mi volt a hivatalos neve, toborzó vagy válogató, elmegyünk

a Fradi futball-toborzójára, és el is vitt, és az
is kicsit megváltoztatta az életem. Beálltak újabb változások. Így
változik, most nem sorolom, biztos mind nem is találnám
el. Én nem találtam ki semmit sem egészen, és
azok se engem. A vívótőröm még sokáig megvolt, egy
szekrény mögött tároltam a sarokban. Néha elővettem, kis robinhúdozás,
aztán egyszer levittem a pincébe, nem tudom, miért. Nem
tudom, mit lehetett volna kezdeni vele. Aztán egyszercsak eltűnt
onnan, kidobtuk vagy mi, ez is egy lehetséges változat.


69 mondat


Anyai nagyapám szülei nem tudtak magyarul.
Eleve nem, később pedig már nem is tanultak meg, csak kicsit.
Dédanyám Klagenfurtban született, nagyapa németül álmodott állítólag, anyukám szerint.
Az apu mindig németül kiabált álmában, mesélte anyám, egyszer én is hallottam, emlékszem rá, bár eléggé kicsi voltam, értelmetlenségeket mormolt maga elé a nagyapám.
Üldögélt a középső szobában a füzete előtt, és nyilván az anyanyelvén számolt.
Vranovits Emánuel, elszegényedett horvát bárói családból, felesége Petroschnigg Johanna, klagenfurti lány, ki tudja miért Budapestre költöztek, jött a sok gyerek.
Összesen kilenc, mérnök, lump, tisztviselő, katona, újságíró, színésznő, ilyesmik, vagyis tizenegy, kettő közülük csecsemő korában meghalt.
Az újságíró Varjasra magyarosított, Janka néni, a színésznő, Várnaira, Anna néni pedig hozzáment egy zsidóhoz, ugyebár, Fodor nevű, filmproducer, még idejében leléptek hálivúdba, volt némi családi skandalum meg röhécselés a dolog körül.
Királydaróci Daróczy István partiumi kisnemes, gazdatiszt, neje Csengeri Tóth Erzsébet, Dsida Jenő magyar költő édesanyjának testvére, Szatmárnémetiben éltek, anyai nagymamám ott született, ez a rész ma Romániához tartozik.
Az első világháború után Magyarországtól Romániához csatolt terület körülbelül tízezer négyzetkilométerrel nagyobb a mai Magyarországnál.
Összes nagyszülőm a mai Magyarország területén kívül született.
A Daróczyak is sokan voltak, hét testvér, egy virtigli magyar dzsentri gyermekei a la Mikszáth Kálmán, olyan beleugrok-a-velencei-tükörbe fajta, dédpapa konkrétan bele is ugrott, addig ugrált, míg az összes birtokot elugrálta.
Nagymamám tizenkét éves korában vállára akasztott flóbert-puskával mászkál a tarlón, nyulakra lövöldöz.
Volt revolvere is, a nyarakat a zánkai villájukban unatkozta végig a lányaival, plusz cseléd, négy nő, kirakta a revolvert maga mellé az éjjeliszekrényre, für alle Fälle.
Aztán, később nemigen értette, miért is kellene beszolgáltatnia.
Sokmindent azután már nem értett, mégis csinálta rendesen.
A Kukorelly elmagyarosodott olasz család, a 18. század végén még C-vel és i-vel írták a nevüket, birtokosok, nagybérlők, közhivatalnokok, katonatisztek.
Úgynevezett urak.
Apám és számos unokatestvére magy. kir. honvédtiszt, a Ludovikán végeztek, aki vitézséget kapott, magyarosított.
Az apám századparancsnok, díszelgett Horthy előtt, a székesfehérvári Magyar Király Szálloda éttermében mulattak, nőügyek stb., aztán orosz front, a brjanszki erdőben partizánvadász, súlyosan megsebesült, amerikai fogságba került, 1946-ban hazajött.
Úgy kell elegánsan kitölteni a bort, hogy pontosan huszonegy csöpp maradjon az üvegben, se több, se kevesebb, ezt a tudást most megosztom Önökkel.
Aztán államosítottak mindent, nagyjából az egész családomat kitelepítették.
A kitelepítés deportálás, úgy ment, hogy éjszaka felkúrták őket egy teherautóra, levitték a Tisza mellé, beköltöztették egy paraszt házába.
Üldögél apukám mondjuk 1937-ben tiszt-társaival a Magyar Királyban egy lefordított borosüveg előtt, várják, kijön-e még egy csöpp.
Vagy nem jön ki.
Nagymamámnak volt két osztrák társalkodónője, ikrek, Pikki néni meg a nem tudom milyen néni, vénkisasszonyok, ők tanították apámat németül.
Amennyiben hajlandó lett volna, ám ő inkább viccből fölmászott a diófára.
Emlékszem a Pikki nénire meg az izé nénire, Erna, iszonyú öregek, csoszognak a Németvölgyi úton, két hihetetlenül régi, édességszagú veréb, valahogy Pesten ragadtak a háború után, nem tanultak meg rendesen magyarul.
Csak keveset, amennyi kell egy egész élethez.
Károly nagyapám anyja Keller-lány, birodalmi német, valahonnan Berlin mellől jött, neje Koloszár Kornélia, nagybirtokos családból, Koloszár dédapám versenylovakat tenyésztett, üzemek, házak, 3000 hold földbirtok Beregsomban, ma Ukrajnához tartozik.
Akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához.
Később Csehszlovákiához.
Az első bécsi döntés szerint Magyarországhoz, a 2. világháború után a Szovjetunióhoz, igazi K. u. K-zsemlemorzsa.
Az 1920-as trianoni döntés után Koloszár dédapám azt találta ki, hogy fel-pirosfehérzöld-lobogóztatta az egyik hintóját, és áthajtatott Beregszászra, ott le-föl grasszált, mire a demokratikus csehszlovákok kiutasították az öregurat az országból.
Cirka 6 féle zászló.
El kellett kótyavetyélnie a földjét.
A Koloszárok elmagyarosodott tótok.
Tót, német, osztrák, olasz, horvát, magyar, csak a zsidó maradt ki, és került épp ezért olykor a családi diskurzus centrumába, mint, gondolom, a gójozás zsidó diskurzusok centrumába.
A zsidózás kellő érdeklődés, többször (mint nem) a kelleténél hevesebb, nem mindig rosszindulatú, néha rosszindulatú, és az identifikációról szól.
Ami, lássuk be, elég unalmas dolog.
Az identitás-cucc unalmasan érdekes, unalmas, hogy ilyen érdekes.
Én például, vegyük némi ásítozás után ezt a számomra kézreeső példát, abszolút nemzeti vagyok, a legegyügyűbben az, nem bírok, mondjuk, az olasz futball-válogatottnak drukkolni, mert, noha tudom, ez így hallatlanul bárgyú dolog, a magyaroknak drukkolok.
Osztrákoknak semmiképp.
Tótnak, horvátnak sem, mert akkor inkább német, legyenek a németek, őket úgyis mindenki utálja, még többé-kevésbé saját maguk, a németek is, és amúgy sem tudnak futballozni, kivéve Günther Netzert.
Nem futballozni tudnak, hanem győzni, ez az eléggé elterjedt és meglepően széles körben frusztrációt okozó dolog pedig mégiscsak inkább tetszik nekem.
Mint nem.
Ilyesmi primitív, végtelenül monoton maszatolás folyik az identitás körül.
Hasonlóan unalmas érdekességű ezen kívül még a Monarchia-nosztalgiázás, valamint a "nemzetieknek" a hihetetlen ostobán vagy gonoszul meghúzott, ezáltal halálos fegyverré élesített határok fölötti folyamatos örvendezése/sopánkodása -- attól függően, ki hol él és miként gondolja el az igazságot.
Na most, ez az egész érdekesség engem hidegen hagy.
Viszont ebbe a diskurzusrendbe vagyunk zárva, mi elgondoljuk az igazságot.
Valamiként, úgy látszik, muszáj elgondolnom, ha közben az unalomtól lefordulok is a székről, annyira nem érdekel.
Mivel engem a következő dolgok érdekelnek: írás, nőket nézni, anyukám, barátkozás, a szentistvántelepi kertemben könyvvel az ölemben a fű növését hallgatni, Götterdämmerungot hallgatni, tengerpart, különféle sör- és húskészítmények, Rómában vagy Berlinben lakni.
Rendben van, Bécsben is.
Az identitásom nem.
Az gyakorlódik magától.
Mint egy automata.
Az identitásommal megmondjam, mit csinálok?
Birtoklom.
Az identitás birtok, és "aki birtokol, azt birtokolják" (Nietzsche), a birtok mégis unalmas jó dolog, birtokolni unalmasan jó, nem beszélve arról, hogy birtokolva lenni, az is milyen jó.
Beszélhetnénk még Hohenwart gróf és Auersperg herceg kormányairól, Beust gróf és Andrássy Gyula külpolitikájáról, Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjáról és 1908-as annexiójáról, Jókairól, Mikszáthról és Krúdyról, akik nélkül nem is érdemes megérteni a Monarchiát, a Strudlhof-lépcsőről, Törless növendéknek az imaginárius számokkal, a négyzetgyök mínusz eggyel kapcsolatos problémájáról, Ottlik Gézáról, Ottlik iskolájáról, Thomas Bernhard Wittgensteins Nefféjéről, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról, Thomas Bernhardról
Vagy arról, hogy nagypapám miért hallgatta oly lelkesen Hitler beszédeit, és miért örült az Anschlussnak.
Arról, hogy Szenteste apám mindig megkereste Bécset a rádióban, addig csavargatta a gombot, míg be nem jött a Wiener Sängerknaben.
Dédszüleim egy része árva szót nem beszélt magyarul.
Az összes dédszülőm tudott németül, nagyszüleim egy része még igen, a szüleim már alig.
Speciel az én családomat a Monarchia hozta össze.
A Monarchia hozta össze -- egyébként -- magyarnak, és ha egykoron összejött volna a II. József-féle németesítés, egy közös nyelvi alapon megvalósuló, kisebbségi komplexusok nélküli nemzeti identifikálódás talán össze is tarthatta volna, egyben tartaná azt, ami most ilyen reménytelenül széttart, de sebaj.
Én sem tudok németül, csupán vágyakozom.
Vissza nem.
Például hogy hangzana másként az, hogy sebaj, nem?

Ha tetszett:
Tündérvölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről (Kalligram, 2003)
Kicsit majd kevesebbet járkálok : versek (Jelenkor, 2001)
Rom: a szovjetónió története (Jelenkor, 2000)
Három 100 darab : rövidpróza (Jelenkor, 1999)
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. : versek (Jelenkor, 1998)
Kedvenxc : esszék, kritikák (Jelenkor, 1996)
Mintha már túl sokáig állna (Jelenkor, 1995)
Napos terület (Pesti Szalon, 1994)
Budapest papírváros (Gink Károly fotóihoz) (Főpolgármesteri Hivatal, 1994)
Egy gyógynövény-kert : versek (Magvető, 1993)
Azt mondja aki él : versek (Jelenkor, 1991)
A Memória-part : elbeszélések (Magvető, 1990)
Én senkivel sem üldögélek : versek (Pannon, 1989)
Manière : versek (Magvető, 1986)
A valóság édessége : versek (Magvető, 1984)

Hozzászólások ()

(/

Oldalak: 1
Bejelentkezés
Hírlevél
Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés