Fenyves Marcell



Csüggedt Wagner

Hommage a O. O.

"Csak én magam szaladék el, hogy hírt adjak
néked"
Jób Könyve, I. 17.

Ördögi káprázat – gondoltam – a lélekidézés,
melyhez elég egy könyv, amiben pár szó a varázslat,
így kedvére teremt az inas, szobasarkai árnyá-
ban meghúzva magát, ha ez éjtől távol a mester.
Rajnaival telt hordókon gyakoroltam először,
minden eredmény nélkül: egyik sem lett Bukephálosz,
Nagy Sándor paripája – hiábavaló tudományom.
Táncos seprűim kezdetben ügyeltek a rendre,
később megzavarodtak: amit láttak, kisepertek
termemből. Magam is döbbent falapátra kerültem.
Csüggedtem, de megújult kedvem a ritka mutatvány
démoni ábrándképe a sokszorosára növelte.
Orcusi, bűvös verssel a hűs pincébe idéztem
Jób követének ijedt, de komoly s szigorú ködalakját,
hogy hírt kapjak egy alvó, istenfejnyi világról.
Kérdeztem; faggattam utóbb különös jövevényem,
ámde a szellem csak bámult némán, feleletként,
s felnyílt tér-üregébe bukott, miután befejezte
tűnő csend-körein túl tett fura látogatását.
Verseket írok most. Ha eluntam a semmi szabását,
ösvényt választok; csüggedt éj fátylaz előttem
minden utat, Mester. Napként fénylik zuhanásom.


Santalamentum


1.

Nem Androméda; Aldebárán,
az isten tudja, hogy mi vár rám –
akár egy hang, akár a szó,
a semmi visszafojtható.

2.

Ne félj az ébredéstől:
megóv a mítoszod homálya.
Sétálj az úton végig
hitetlenül s hiába.

3.

Szörny a világ; csak a tenger
mossa kimúlt szemeinket.
Álmosan ébred egy ember,
ablakain kitekinget.

4.

Félelmeidben hogyha lelsz
szemernyi gyávaságot,
magad ne vesd meg: így nevelsz
zsibongó árvaságot.

5.

Nem tudok ma írni,
szégyellem nagyon.
Bűn temetni, bízni.
Üssetek agyon.



A pillangó szárnya

Rejtőzz e földön bárhova,
Te vagy Oannész záloga!


1.

Változz tengerré, mibe fény szédül le naponta;
méregzöld örvény hizlalja a nyálka-lakókat.
Mégis szólj: örvény; tenger, mire kellek a mélyben?
Vess ki a szálkás partra! Segíts fel az égre! Ezért vagy.

2.

Nézem a pillangó szárnyán őrzött szöveget, s már
kezdem is érteni, hogy mit üzennek a négysorosok, de
megrémült a szegény lélek, s kirepült a kezemből.
Szárnyáról lassan lepereghettek, le a strófák.

3.

Alkonyodott. Fáztunk, de a csendnek, a tónak örültünk.
Arcod fürkésztem. Melegen keltetted a holdat
pillantásoddal. Szorosabban öleltem a csípőd.
Első emberpár. Azonos szívünk az idővel.

4.

- Mért nevetett az a hal? – mordult a király a papokra.
- Bűzlött már, s a világok urát ez a dög kiröhögte!
Nincs válasz. Vagy igen? S ki felelt? Na ki, hát a bolondja.
- Boldog volt. Keserű. Kicsit ez, kicsit az; nevetett. Csak.

5.

Sírnak a vesztes nők, telt ajkaikon keserű dal;
még ajzott keblük csupa vér, tehetetlenül állnak,
mert megcsonkított tetemén a sziget dalosának
Héra dögöt tépő, hízott keselyűi taposnak.





Ha tetszett :
Parttalanra vetett hal (Kortárs, 1998)
Nyolctilalmas a világ (Kortárs, 2000)

Hozzászólások ()

(/

Oldalak: 1
Bejelentkezés
Hírlevél
Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés