Főmenü » Könyvtáraink » Központi Könyvtár » Szociológiai Gyűjtemény » A Szociális Szakma Digitális Archívuma

Marót Júlia (1930-2015)

57 évig dolgozott gyógypedagógusként, majd pszichológusként Óbudán.
A megalakuló III. kerületi Nevelési Tanácsadó meghatározó egyéniségű vezetője volt.

Marót Miklósné, a szakmában Marót Júlia, családjának és barátainak Juci 1930. október 11-én született egy budapesti nagypolgári család másodszülöttjeként. Édesapja bankigazgatóként dolgozott, édesanyja a korát messze meghaladóan művelt, több nyelven beszélő, egyetemet végzett asszony volt. A jómódú család szokásainak megfelelően kislányként neki és nővérének is volt német és francia nevelőnője, zongoratanára, kötelezően járt tánciskolába és gyerekzsúrokra. Az iskolát egy magán elemiben kezdte, majd középiskolába az Angol kisasszonyokhoz járt. A családnak több pesti bérház is volt a tulajdonában. Szüleivel az akkori etikettnek megfelelően eléggé távolságtartó, rideg kapcsolata volt, nem érezhette kisgyermekként a büszke apai szeretetet, az anyai ölelés melegségét. Ezek a boldogtalanul megélt gyerekévek egész életére gátlásossá, szorongóvá és kishitűvé tették őt. Gátlásosságát későbbi hivatásának megtalálásával sem tudta egészen leküzdeni.

A háborús üldöztetések véget vetettek a család jólétének: a vagyonelkobzás, a beköltözés a túlzsúfolt védett házba, később a nyomorúságos gettóélet, majd a bujdosás zárdában és rokonoknál, Budapest ostroma hamar véget vetett a gyerekkornak. A háború után a család szétesett: édesapját egy szívroham vitte el, nővére férjhez ment, a még megmaradt családi vagyont is államosították, az 50-es évek elején édesanyját kitelepítették, a barátok többsége emigrált. Juci egy nyári fürdőzés során a megengedettnél beljebb úszott a Dunában s a rendőrök emiatt néhány órára egy fogdába zárták. A cellában találkozott először nehéz sorsú, zavaros családi környezetből származó, sok kudarcot átélt fiatalokkal, akiknek a sorsa mélyen megérintette. Ekkor született meg benne a vágy, hogy olyan hivatást válasszon, ahol hátrányos helyzetű vagy önhibájukon kívül bajba jutott fiatalokon segíthet. Így felvételizett érettségi után a Bárczy Gusztáv vezette Gyógypedagógiai Főiskolára, ahová a származása miatti nehézségek ellenére felvették. 1951-ben már végzett gyógypedagógusként egy évre vidékre került le, majd Budapestre visszatérve egész életében a III. kerületben, Óbudán dolgozott.

A munkakezdet után hamarosan, 1952-ben férjhez ment gimnáziumi osztálytársnője bátyjához, Marót Miklóshoz, egy rendkívül okos, széles műveltségű, kicsit bohém természetű fiúhoz, aki élete végéig kiemelkedő szakmai tudású és elismert könyvtáros volt. Mintegy 54 évig éltek együtt, nyári hétvégeken eveztek a Dunán, úsztak, bicikliztek, ősztől tavaszig mászták az itthoni hegyeket, szabadságuk alatt bejárták egész Európát, kiterjedt közös baráti társaság alakult köréjük, éjjelig tartó bridzs partikkal és világmegváltó beszélgetésekkel.

Két lányuk született, Edit (1953) és Eszter (1956).

Szakmája kezdetén 1 évig súlyosan fogyatékos, nehezen képezhető fiatalokkal foglalkozott Velencén egy bentlakásos intézetben, majd felkerült Budapestre és Óbudán, a Raktár utcai „kisegítő” általános iskolában tanított fogyatékos és hátrányos helyzetű gyerekeket. Erről egy visszaemlékezésében így mesélt: „az ember a munkája során megtanulta, hogy kis lépéseknek is örüljön. Akkoriban az volt a divat, hogy mindenkit, akinek nem ment az általános iskola, áttelepítettek hozzánk. A gyerekek egy része nem volt szellemi fogyatékos, hanem csak hátrányos helyzetű családból származtak s ezért nem tudtak jól teljesíteni. Voltak ugyanakkor súlyosan fogyatékos gyerekek is. Szerettem tanítani, nagyon jó eredményeket lehetett elérni.” Tanárként a gyerekek legkisebb haladását, teljesítményét is dicsérettel, további biztatással viszonozta, ezért szerették őt, megérezték, milyen elfogadással fordul feléjük. Voltak olyan tanítványai, akik még évek, évtizedek múlva is felkeresték őt, elmesélték neki további sorsukat és tőle odafigyelést, bátorítást kaptak.

A tanítás és család mellett esti tagozaton elvégezte az ELTE pszichológia szakát és pedagógiai szakpszichológusi diplomát is szerzett. A III. kerülethez egész életében hűséges maradt, a tanítás mellett hetente kétszer logopédusként bejárt az akkoriban bővülő kerületi Nevelési Tanácsadóba. A budapesti nevelési tanácsadó hálózatot 1957-ben alapították elkötelezett pedagógusok, pszichológusok, orvosok heti néhány órás ingyenes tanácsadással. Az intézmény hivatalos megalakulása 1968-ban volt. A kerületi részlegeket pszichológus szakfelügyelőként Horányi Annabella fogta össze, ő javasolta 1970-ben, hogy Júlia pszichológusként dolgozzon a III. kerületi Tanácsadóban. A következő évben a kerületi önkormányzat elhatározta, hogy a Nevelési Tanácsadó már független intézménnyé válhat, teljes állású dolgozókkal, melynek vezetésével 1972 elején őt bízták meg. Két munkatárssal, egy pszichológussal és egy gyerekorvossal kezdték a szakmai munkát egy iskola portásfülkéjében, s 19 évvel később, a nyugdíjba vonulása évében már egy teljesen önálló intézményben, 45 munkatárssal együtt folyt a munka. Marót Júlia sokat tett az alakuló, szakmai elismertségéért küzdő nevelési tanácsadó munkájának elfogadtatása érdekében, az intézmény szakmai arculatának kialakításáért.

Juci remek vezető volt. Egykori kollégái erről így emlékeznek: „az általa vezetett Nevelési Tanácsadó paradicsomi munkahely volt. Itt demokrácia volt, ahol minden kreatív szakmai kezdeményezés szabad utat kapott. Juci elkényeztetett minket, s mi, a beosztottjai cserébe munkánkkal a főváros jó hírű intézményévé tettük a III. kerületi nevtant.” (Molnár Magdolna, pszichopedagógus)

„Csodálatos vezető volt; úgy vezetett, hogy nem vezetett, csak dolgozott és hagyta dolgozni munkatársait. Tekintélyét nem formális hatalommal, hanem szakmai és emberi példamutatással  teremtette meg. Sokat kellett dolgozni nála, de olyan inspiráló légkörben, melyben mindenki biztonságban érezhette magát és szabadon tudta megvalósítani elképzeléseit. Emberségének, szakmai tudásának híre ment a fővárosban, ennek köszönhető, hogy nagyszerű munkatársi gárdát tudott maga mellé gyűjteni. Rangot jelentett nála dolgozni, a munkatársi team tagjának lenni. „ (Horányi Annabella pszichológus)

A szülőkkel, családdal való szoros együttműködésből született meg a családgondozói feladatkör, amelynek során a gyerek problémái mellett már a család szociális, egészségügyi és egyéb nehézségeivel is foglalkozni kellett. Ahogy nőtt az óbudai Nevelési Tanácsadóhoz kerülő gyerekek, családok száma, úgy nőtt az igény a főállású családgondozók foglalkoztatására. Juci főnökként teljes szakmai szabadságot biztosított kollégáinak, minden értelmes kezdeményezést támogatott.

Ebben a már legendássá vált csapatban dolgozott családgondozóként többek között Gondos Anna (később a LARES megalapítója) és Hegyesi Gábor (később a főiskolai szintű szociális munkás szakképzés elindítója) is, Ők kezdték el az akkor még újdonságnak számító „négyes” beszélgetéseket, amelynek során válni készülő szülőkkel négyesben, illetve a felekkel külön-külön is összeültek több alkalommal, s együttesen megpróbáltak a sérelmeket és kudarcokat boncolgatva egy kompromisszumos megoldást találni. A fő cél az volt, hogy a szülőkben tudatosuljon, ne legyenek egymást gyűlölő ellenségek, hisz válás esetén is mindketten a gyerek(ek) szülei kell, hogy maradjanak. Ezek a „négyes” beszélgetések néha olyan jól sikerültek, hogy a szülők a problémák kibeszélése után már nem is akartak válni. Ebből a módszerből fejlődött ki később a mediátorokat képző szak, amely olyan szakembereket képez, akiknek bevonásával per nélkül, egymást meghallgatva keresik meg a békítő szándékú, a válást esetleg elkerülhető lehetséges megoldásokat. Munkatárs volt még itt dr. Makó Éva gyermekorvos és rövid ideig eben a kerületben, a Tanácsadó bevonásával végzett kutató munkát Solt Ottilia szociológus is.

A családgondozói munka másik újdonsága a szintén jó eredményekkel működő szülőcsoport volt.

A Nevelési Tanácsadóban induló családgondozói munkából nőtt ki és önállósodott később a Családsegítő Központ és a Gyermekjóléti Szolgálat intézménye.

A Marót Júlia vezette III. kerületi Nevelési Tanácsadó másik nagy érdeme volt a szoros kapcsolattartás a problémás gyerekek pedagógusaival. Minden pszichológusnak a benti munka mellett hetente ki kellett járnia az óvodákba illetve iskolákba, s az ottani pedagógussal meg kellett beszélnie a gondokat s a lehetséges megoldásokat. Evvel a kommunikációval rengeteg beilleszkedési, tanulási kudarc, iskolai bukás megelőzhetővé vált. (Az erre hivatott óvodai illetve iskolai pszichológusi munka már az 50-es évek végén beindult Magyarországon, de intézményesített hálózattá pénzügyi megfontolások miatt csak később válhatott.)

Évekig dolgoztak Marót Júlia vezetése alatt, de szabad kezet kapva, saját módszereiket alkalmazó pszichológusként olyan később ismertté vált gyermekpszichológusok is, mint Vekerdy Tamás, F. Várkonyi Zsuzsa és Karcagh Judit.

Marót Júlia hitvallásáról többször nyilatkozott az őt megkereső újságíróknak, s több szakmai folyóirat is publikálta cikkeit. Az egyik újságban így vallott: „Az érzelmi nevelésnek alapvető vonása, hogy hatni akar és hatni tud. Azt tapasztalom, hogy sem a szülő, sem a tanár, nevelő személyisége, egyénisége nem hat olyan erővel a gyerekre, hogy akármelyikük értékítéletében megbízzon, szavára hallgasson. A gyerek már kisiklásként kezdődő válsága korszakában igényelné a differenciáltabb bánásmódot. Ha a gyerek nem olyan, amilyennek a felnőttek látni szeretnék, gyakran csődnek, kudarcnak ítélik meg. Az ítéletek pedig hatnak és visszahatnak egymásra, a gyerek egyre jobban érzi: a szülei nem ilyen gyereket akartak, amilyen ő. Senki nem ébreszti rá, hogy neki is vannak jó tulajdonságai, szeretetreméltó cselekedetei. Érzelmi nevelés tekintetében igen nagy lehetőséget látok a szeretetben, az egymás iránti megbecsülésben, s az ennek kialakulásához szükséges személyes kapcsolatban. Az érzelmi nevelés pedig nemcsak a nevelő személyétől elválaszthatatlan, hanem a társas kapcsolatoktól, a későbbi szocializációtól is. Könnyen belátható, hogy a pedagógiai szeretet többlete vagy hiánya mindannyiunk közérzetét meghatározza.”

Ezt a hitvallását családja, kollégái és barátai is megtapasztalhatták. Ő sosem ítélkezett, bírált, hanem megértően, beleérzően hallgatta meg a tanácsért hozzá fordulót és pozitívan, bátorítóan inspirált a helyes döntés meghozatalára.

Egy másik folyóiratnak ezt nyilatkozta: „Bálint Mihály, a tudós orvosprofesszor írt arról, hogy a beteg ember legfőbb gyógyszere az orvos személyisége. Mennyire így van ez a kisiskolás és tanítója kapcsolatában is! Ha egy pedagógus megtalálja egy-egy gyerekhez a kulcsot, helyesen bontja ki a személyiségét, az a gyerek nemcsak nyitottá és formálhatóvá válik, hanem a motivációja is megnő - a szeretett személy kedvéért boldogan dolgozik, tanul, alkalmazkodik. A cél az, hogy a nevelő minél hamarabb és minél komplexebben ismerje meg tanítványát, tisztában legyen azzal, hogy milyen készséget fejleszt, mi akasztja meg esetleg a tanulónál az érés folyamatát, hogyan lehet újra megfelelő egyensúlyt teremteni. A személyre szabott, megfelelő bánásmódot a kisiskolás ragaszkodással, aktivitással, nyíltsággal viszonozza, s megkönnyítheti és eredményesebbé teheti a közös munkát.”

Szívügyeként terjesztette a később több helyen megvalósult vágyát: egy több ezer gyereket képző iskolában kellene alkalmazni háromféle szakembert: egy pszichológust, aki segít a kényes kérdések megoldásában, egy felzárkóztató, korrepetáló tanárt, aki segít a tanulásban, és egy családgondozó, aki összeköti a családot az iskolával.

1990-ben a III. kerületi a főváros legnagyobb és legjobb hírű Nevelési Tanácsadója volt, már külön békásmegyeri részleggel is kibővült, 45-en dolgoztak s több ezer gyerek járt hozzájuk. Ekkora forgalom mellett vezetőként Marót Júlia nem tudott már minden egyes esetet nyomon követni, lehetetlenné váltak a rendszeres esetmegbeszélések, bele is fáradt a túlnőtt intézmény irányításába és nyugdíjba ment. A volt kollégái szerint nyugdíjazása után még évekig nem találtak sem belső sem külső körökből arra alkalmas, hozzá hasonló vezetőt.

Marót Júlia a szakmai munkát nem hagyta abba, hanem még 19 évig, egészen 80 éves koráig dolgozott. Elvállalta néhány belső óbudai óvoda pszichológiai segítését. Bázisóvodája óvodapszichológusként a Tégla u-i óvoda volt, de bárhová elment, ahol segítséget kértek tőle. Az iskolaérettségi vizsgálatok, az óvónői esetmegbeszélések, a beiratkozó kiscsoportosok egyénre szabott beszoktatása, örömteli beilleszkedése, a szülőkkel való kapcsolattartás a gyerek számára legmegfelelőbb iskola megtaláláshoz, az esetenkénti iskolakezdés-halasztás javaslata tartoztak a feladatai közé. Óvodavezető főnöke, Hernádi Zsuzsa a közös munkáról később így írt: „Marót Júlia lénye, személyisége a másik ember megbecsülését, szeretetét, feltétel nélküli elfogadását tükrözte. Egyéni képességfejlesztő foglalkozásait nagyon szerették a gyerekek, versengtek azért, hogy mehessenek hozzá „játszani”. Egyik nagy erénye volt a jó értelembe vett alázat”. Az óvónők sokat tanulhattak tőle, a hatalmas élettapasztalata, szakmai tudása mellett, de ő is tanult az óvónőktől, megbecsülve mások tudását és vallva az „életen át történő tanulás” fontosságát. Példaértékű volt, ahogy értékelte és támogatta az óvodánkban elterjedt, bátorító nevelést hirdető adleri pedagógiai szemléletet s egyenértékű félként vett részt az óvodán belüli továbbképzésekben. Ez is az emberi, szakmai nagyságát jelentette.”

Munkáját többször ismerték el pedagógiai emlékéremmel, kerületi kitüntetésekkel. „Kiváló pedagógus” díjához egykori nagyrabecsült tanára, Mérei Ferenc gratulált neki ezekkel a szavakkal: „Megérdemelted. Igaz ember kapta, igaz ügyért!

Több publikációja jelent ment számos szakmai lapban (pl. Nevelési Tanácsadó Műhely; Budapesti Nevelő, Köznevelés, A tanító), valamint az OPI és az FPI által szerkesztett szakmai jegyzetekben.

Az egyik önkormányzattól kapott díj átadásán szerényen, de elhivatottan vallott munkássága lényegéről: „a kerületben ledolgozott 57 évben felelősnek éreztem magam, mint tanár, mint pszichológus, mint a nevelési tanácsadó vezetője Óbuda minden gyerekéért, ifjújáért, aki értelmileg, érzelmileg sérült, vagy akinek családi körülményei miatt kudarcba fulladt az élete. Vallom, hogy ha minden gyermeknél sikerülne elérni, hogy kooperatív, nyitott és érdeklődő legyen, akkor 20 év múlva az egész társadalom megjavulna.”

Amikor Marót Júlia a hivatását végleg abbahagyta, a munka hiányától „üresebbnek” érzett hétköznapjaiban tudatosan küzdött az öregedés és a rászorultság ellen. Rendszeresen úszott, kirándult, utazott, kertet művelt, szójátékokkal, nyelvtanulással edzette memóriáját, naprakész volt a színházi, képzőművészeti és irodalmi eseményekben, megtanulta a számítógép használatát. Már súlyos betegen sem hagyta el magát, mindvégig összefogta és segítette a családját, törődött még rászorultabb barátaival. Az élete utolsó heteiben rátört kétségei, hogy mennyire használta ki a hivatása diktálta lehetőségeket, hogy hagy-e nyomot a világban maga után, hogy sikerült-e adnia valamit az utódoknak, alaptalannak bizonyultak. A családján túl a szakma is több fórumon megemlékezett, megemlékezik róla, sokukban hagyott életre szóló, meghatározó élményeket.

Írta: lánya - Marót Eszter
Budapest, 2016. május

Bejelentkezés
Hírlevél
Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés