Hangszerek, melyekről sosem hallottunk, vagy hallottunk ugyan róluk, kiejteni azonban nem tudjuk a nevüket, vagy esetleg ki tudjuk ejteni, hangjukat mégsem ismerjük. Pedig, ha ritkán ugyan, de nagy zeneszerzők is komponáltak heckelphone-ra és ondes martenot-ra. Ráadásul csak 20. századi szerzők, ugyanis nem valamilyen régi, elfeledett hangszerekről van szó, hanem viszonylag új és – részben – elfeledettekről.
Még Richard Wagner volt az, aki ösztönözte Heckeléket, a hangszerkészítő családot, hogy hozzanak létre egy telt, baritonhangszínű instrumentumot, mely a duplanádas fúvós hangszerek csoportjának hangzását jótékonyan kiegészítené. Végül csak 1904-ben készült el a mintadarab egy régebbi típusú oboa átalakításával.
 |
| Heckelphone vagy baritonoboa |
A heckelphone-t hívhatjuk baritonoboának is, nagy lyukakkal, melyekből egy jut a hangszer legjellegzetesebb részére, a végén található, az oboáénál markánssabb gömbszerű kiszélesedésre. A hangszert már a bemutatása utáni évben, 1905-ben használta Richard Strauss a Salome partitúrájában, később pedig egy sor egyéb művében. Carl Orff, Edgar Varèse, később Hans Werner Henze többször alkalmazta, míg Paul Hindemith egész szonátát komponált heckelphone-ra és zongorára. Bár több változata készült, szélesebb körben csak a C-heckelphone terjedt el, mely egy oktávval mélyebben szól az oboánál.
 |
|
Az ondes martenot (martenot-hullámok) az elektronikus hangszerek egyik legjelentősebbje volt a 20. század első felében. Maga a feltaláló, Maurice Martenot és testvére, Ginette voltak 1928-tól a hangszer legaktívabb előadói és propagálói. Pierre Boulez, aki már húszévesen az elektronikus hangkeltő berendezések iránt érdeklődött, rövid ideig ondes martenot-játékosként volt ismert, bár később visszavonta a hangszerre 1946-ban komponált kvartettjét. Az évtizedek során kb. ezer film zenéjében szerepelt ondes martenot és nagyhírű párizsi színházak is gyakran használták. Az összes fontosabb francia zeneszerző írt erre a hangszerre kisebb-nagyobb művet, többek között André Jolivet, Milhaud, Honegger. Utóbbi így fogalmaz Zeneszerző vagyok c. írásában: „Az ondes martenot nevű berendezés nyugodtan helyettesíthetné a kontrafagottot. Ereje van, masszív artikulációja, nem is lehet összehasonlítani azokkal a zenekarokból kikandikáló komor kályhacsövekkel.” Edgar Varèse a szirének hangjaként használta 1929-ben az Amériques egy előadásánál, Olivier Messiaen Fêtes des belles eaux-ja pedig egyenesen hat ondes martenot-t foglalkoztat. Messiaen egyébként grandiózus Turangalîla-szimfóniájában (1948) is nagy szerepet szán a hangszernek: kihasználja az emberi hanghoz való hasonlóságát, lebegő voltát, így a zenében egy istennő-szerű alak dereng fel az elektromos szerkezet segítségével.
Az ondes martenot monodikus billentyűs hangszer. Ha két billentyűt egyszerre ütünk le, a mélyebb szólal meg. A billentyűk jobbra-balra enyhén elmozdulnak, így a játékos képes vibratót, sőt negyedhangos csúszást is produkálni. Míg a jobb kéz a klaviatúrán játszik, a bal tológombok segítségével állítja a hangerőt és a hangszínt. A hagyományos hangfalak mellett készítettek az ondes martenot-hoz ún. pálma-hangfalat is, melynek különlegessége, hogy a hangnyílás előtt mindkét oldalán 12 rezgőhúr van kifeszítve. Ezek a hang teltebbé tételére és árnyalására szolgálnak.
Az elektromos hangszerek közül tulajdonképpen az ondes martenot volt a legsikeresebb a szintetizátorok előtt.
