A reneszánsz zene kiteljesedése

A XVI. században megváltozott Európa „zenei térképe”. Egyes városok és fejedelmi udvarok elvesztették vezető pozíciójukat (Milánó, Firenze), mások megőrizték hírnevüket (Róma, Velence), ismét mások viszont most váltak fontos zenei centrummá (pl. München, a bajor választófejedelmek városa).
A zene helyzetének alakulását természetesen a politikai események, a háborúk, a gazdasági élet változásai is befolyásolták, de a zenei felvirágzásra mégis a legnagyobb hatással a felvilágosult uralkodók és gazdag patrónusok voltak.

A század első felében a zeneszerzők nagy része az elődök, Josquin és kortársai kompozíciós eljárását vette át és fejlesztette tovább. Vagyis továbbra is megőrizte vezető szerepét a franko-flamand zene főárama. Ennek jeles képviselői voltak Adrian Willaert, Jacob Clemens non Papa és Nicolas Gombert.
Ugyanakkor új technikák, új műfajok, a zenét befolyásoló új tényezők is megjelentek.
Megszületett az önálló hangszeres zene.
A vallásháborúk következménye lett a reformáció nyomán felviruló vallásos dal- és népénekeknek, a protestáns korálzenének az elterjedése.
A nemzeti stílusok is megjelentek és fejlődésnek indultak, amelyek végül megdöntik az egységes európai zenei nyelvezetet, a franko-flamand zenei stílust. (Már világosan megkülönböztethető lett egymástól például a német Lied és az olasz madrigál.)
Az új intonációs technika révén a megzenésített szöveg, annak tartalmi és formai kifejezése nagyobb figyelmet kap a zeneszerzőknél.
Megjelent és fejlődésnek indult a kottanyomtatás s ezzel átalakult a zene terjesztésének és a közönséghez való eljuttatásának a módja. (Az első többszólamú zenét tartalmazó dalgyűjteményt Ottaviano Petrucci nyomtatta ki 1501-ben, Velencében.)


Adrian Willaert (1480/90 – 1562), németalföldi zeneszerző, a velencei Szent Márk-templom karnagya. Kora legnagyobb hatású zenei reformátora, a többkórusos stílus és a drámai madrigál egyik megteremtője. Műveinek jelentős része istentiszteletre készült: misék, magnificatok, zsoltárok, himnuszok, motetták. Világi zenét is írt: madrigálokat, francia chansonokat, nápolyi canzonékat. Az egyházi és világi zenét egységbe vonva jelentette mag „Musica Nova” madrigálgyűjteményét, amely motattákat és madrigálokat egyaránt tartalmaz.
Vélhetőleg fiatal korában egy-két évig Magyarországon is tartózkodott.


Amit a XVI. század első felének zeneszerzői elindítottak, azt a késő-reneszánsz kor legnagyobb zeneszerző-egyéniségei, Palestrina, Lassus, Victoria és Byrd teljesítették ki.
A század második felében Itália volt a legjelentősebb újító mozgalmak bölcsője. A legtöbb olasz városban Willaertnek és kortársainak olasz tanítványai vették át a zenei élet irányítását. Velencében a két Gabrieli, Rómában Palestrina és Marenzio, Nápolyban Gesualdo voltak a legjobb komponisták. A kor legtöbb nem-olasz zeneszerzője, mint Lassus és Victoria vagy Itáliában nevelkedtek, vagy hosszú időt töltöttek ott, amely meghatározta zenei élményüket. Még az angol Byrd sem kerülhette ki az olasz hatást. A XVI. század végi német zeneszerzők is olaszos stílusban komponáltak.


Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525 – 1594), a nagy-reneszánsz legkiemelkedőbb zeneszerzője, a római Szt. Péter-bazilika karnagya. A többszólamú énekes zene, a tiszta kórusművészet legnagyobb összefoglalója, az ún. „római iskola” meghatározó egyénisége. A tridenti zsinat az ő stílusát fogadta el hivatalos érvényűnek s ezzel a katolikus egyházzene máig érvényes mintaképét is kijelölték.
Először szülővárosában - ahonnét a nevét is kapta, Palestrina - volt templomi orgonista és karnagy, majd a római Santa Maria Maggiore bazilika kórusénekese, karnagya, ezt követően a Szt. Péter-székesegyház gyermekkórusának vezetője, a Sixtus-kápolna énekes kollégiumának tagja, míg végül 1571-től a Szent Péter-templom vezető karnagya. Elnyerte a pápai énekkar hivatalos zeneszerzőjének címét is.
„A zene fejedelme” – ezt írták a bazilika kriptájában elhelyezett sírkövére.
Művei az egyházzene művészi alapját és gerincét alkotják: majd 100 mise (köztük a Missa Papae Marcelli), motetták, himnuszok, lamentációk, magnificatok.


Orlando di Lassus (1532 – 1594), németalföldi mester, római, antwerpeni, majd müncheni karmester, a késő-reneszánsz legsokoldalúbb zeneköltője, Európa-szerte elismert komponista. volt, „a zene fejedelmeként” ünnepelték. Világpolgári művésze minden stílusnak és műformának.
Gyerekként karénekesként indult pályája. A széphangú karénekesből hamarosan ének-és zenekarvezető, majd udvari zeneigazgató és zeneszerző lett. Uralkodók és főurak versengtek szolgálatáért. Zeneszerzői arcképének kialakulásához nagyban hozzájárultak utazásai francia, angol, olasz, német földön, mielőtt a bajor hercegi udvarba került volna. Termékeny zeneszerző volt, csaknem kétezer műve maradt fenn: ezernél több motetta, több mint 70 mise, 100 magnificat, zsoltárok, francia chansonok, német kórusdalok





Tomás Luis de Victoria (1548/50 – 1611), spanyol zeneszerző, aki Rómában majd Madridban volt karmester. Műveiben az itáliai és spanyol elemek ötvöződnek. Kompozíciói: 20 mise, magnificatok, motetták és himnuszok.





William Byrd (1543 – 1623), angol zeneszerző, aki Lincolnban és Londonban volt orgonista, majd London mellett telepedett le. Kottanyomtatással és eladással is foglalkozott. Az angol reneszánsz zene csúcspontját jelentik művei: egyházi kórusművei, miséi, madrigáljai, billentyűs hangszerekre írt zenéje.





Romsits Gábor