Világi zene

A zenében a széles néprétegek ízlése és dallamvilága ötvöződik a műzene eddigi szerkesztési és formai eredményeivel.
A zenében fontos szerepet kap az emberi hang, a kórusművekből eltűnnek a hangszeres szólamok, virágkorát éli a tisztán énekes zene, az „a cappella” kórusművészet. Ez a vokális többszólamúság kora. Ottaviano Petrucci (1466-1539) találmánya,
a kottanyomtatás révén a kotta közkinccsé válik, s lehetővé teszi a kóruséneklés széleskörű elterjedését.
A közismert laudák és frottolák mellé felzárkózik a kor legáltalánosabb műfaja, a madrigál, melynek közérthetőségét a nemzeti nyelvű szöveg biztosítja.
A francia komponisták alakítják ki a kórusdal új formáját, az a cappella-chansont. Ez a műfaj a későbbi programzene, a korabeli madrigál-komédia elődje.
A reneszánsz zeneművészetben fontos szerepe volt az itáliai polgárságnak. Velence, Génua, Firenze gazdag kikötő- és kereskedővárosok polgárságának szabadabb élete kedvezett a művészetek fejlődésének. A század művészgenerációja a nagy költőelődök, Dante, Petrarca, Boccaccio szellemét újítja föl, mint azt Palestrina művészetében is megfigyelhetjük.

A madrigalisták
Lassus és Palestrina működését megelőzően, azzal egy időben és azt követően a zeneszerzők egy csoportja a madrigált helyezte alkotóművészete középpontjába. Működésük a XVI. századtó a XVII. század derekáig tart.
A madrigál Dél dallamosságának és Észak többszólamúságának találkozásából született.
A lauda és frottola hagyományaira is támaszkodik, de értékben túlnő rajtuk. Irodalmi értékű szövegeivel, kifinomult dallamiságával, egyensúlyban tartott polifón és homofón technikájával a legmagasabb társadalmi rétegek igényeit is kielégítette.
Az énekkari éneklés igen magas fokra emelkedett, általános lett a lapról éneklés, ezáltal a madrigáléneklés a társaságok szórakozásává vált.
A madrigál első nagy mesterei németalföldi mesterek voltak, akik olasz földön megtelepedve 1520 és 1560 között fejtették ki tevékenységüket, mint Jacques Arcadelt (1505-1568) és Philippe Verdelot (1485-1552). Velük egy időben működött a madrigál első olasz mestere: Constanzo Festa (1490?-1545)
A madrigál második nemzedékének vezető egyénisége a németalföldi Adrian Willaert (1490-1562), aki egyben a negyedik flamand generáció képviselője olasz földön. Kortársa az olasz Cipriano de Rore (1516-1565). A második, de főleg a harmadik generáció már bátrabban alkalmazza a dallambeli és ritmikai kromatikát. Willaert és Marenzio ötszólamúvá fejlesztik a madrigált, ami tovább gazdagítja a kifejezés lehetőségeit.
Az 1560-as évek táján olasz mesterek veszik át a madrigál művelését. A harmadik generáció kiemelkedő komponistája

Luca Marenzio (1555-1599)

Luca Marenzio (1555-1599), aki a madrigál kereteit drámai tartalommal tölti meg. Ez idővel a drámai zene, az opera kialakulásához vezet. Ebben az időben Carlo Gesualdo (1560-1613) a kromatika alkalmazásában elmegy az énekelhetőség határáig.
A virágkorát élő madrigál olyan műfaji oldalhajtásoknak adott életet, mint a villanella, a canzonetta, a balletto.
A madrigálban az énekes többszólamúságot többször hangszeres kíséret helyettesíti. Kialakul a kíséretes egyszólamú éneklés, a monódia. A századfordulón Luzzasco Luzzaschi (1545-1607) ír szólómadrigálokat. Ez a műfaj tekinthető az ária előfutárának.
A zenedráma felé vezető út két további állomása: a kolostori misztérium-játék találkozása a népi színjátszás formáival. A közjátékok hangszeres táncos formák felé nyitnak utat. A XVI. század végén Orazio Vecchi (1550-1605) a madrigálokból drámai történést sző össze. Ő és Adriano Banchieri (1568-1634) nevéhez fűződik a madrigálkomédia megszületése, mely madrigálkórusokból felépített vígjáték.
Lassus és Palestrina halálának évében, 1594-ben mutatták be az opera két előfutárát, Vecchi: Amfiparnasso és Jacopo Peri (1561-1633): Dafne című darabját.


Liszka Zsuzsanna