Ferge Zsuzsa
Visszaemlékezések
a
szociális munka és szociális
képzés
utolsó három évtizedére.
Megtisztelő és örömteli feladat Talyigás Katalin és Hegyesi Gábor kezdeményezéséhez csatlakozni. Olyan munkát indítottak útjára, amely a szociális munka önbecsülésének és társadalmi elismertségének erősítését szolgálja. Mindkettőre óriási szükség van.
A szociális munka magyarországi újjáéledésének és intézményesülésének útja kicsit rögös, kicsit hepe-hupás, egészében egyenetlen. A hetvenes évektől lassan kibontakozott egy új tevékenységforma. Lendületét kimondott-kimondatlan társadalom-kritikai szemlélet táplálta, az a felismerés, hogy a meglévő társadalmi intézmények egy sor egyéni és társadalmi eredetű problémát nem képesek sem felismerni, sem befogadni, sem kezelni. A hivatalos Magyarország úgy oldotta meg a már akkor is tömeges szegénység kérdését, hogy vagy nem vett róla tudomást, vagy (ami ugyanez) létét önmaga előtt is tagadta. Sokféle ellenállás formálódott. Talán Konrád Látogatója volt az első munka, amely szépirodalomba rejtve kiáltotta világgá a „Hivatal” szociális gondolkodásának és érzékenységének teljes hiányát, a humánus válasz híján kielégítetlenül maradó szükségleteket, a szociális munka hiányából adódó társadalmi vákuumot. A hivatalos tagadás tabuját gyakorlati szerveződéssel törték meg Solt Ottília, Pik Katalin, és a ma is velünk lévő egykori Szetások. Felháborodásukat nem csak szociálpolitikai-szociográfiai írásokba öntötték, hanem a szegényeknek nyújtott személyes segítségbe, még el sem nevezett szociális munkába. A szociális munka másik melegágya az iskolai munka személytelenségét vagy tömegességét áttörő nevelési tanácsadókban jött létre. Itt pedagógusok és pszichológusok – Hoffman Gerti vagy Horányi Annabella – jöttek rá, hogy a gyerekek családból jönnek, ezért a gyerekek sorsának jobbításához családjuknak is segítséget kell adni. A szociális munka egy harmadik forrásvidékét a háború előtti, sokáig elfedett-eltitkolt szociális segítség formái alkották, mindenek előtt a settlement-mozgalom, a karitatív munka, a missziók – amelyek munkájáról Gayer Anikónak még személyes tapasztalatai voltak. Egy negyedik szálat jelentett a szociális szervező képzés, amelyet Göllesz Viktor indított el a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán már 1973-ban. A továbbiakban csak úgy tudom elmesélni a szociális munkás képzés kezdeteit, ahogyan én láttam és megéltem a történéseket. E kötet megálmodói „objektív” képet várnak tőlem a kezdetekről. Az imént mondottakból következik, hogy az én mesém is csak szubjektív tud lenni. Ráadásul olyan rekonstrukció, amely gyakran nem támaszkodik írott jegyzetekre, vagyis biztosan torzítja az emlékezet szűrője.
Annyi bizonyos, hogy előzmény sok volt. Lassan világossá vált, hogy a kezdeményezéseknek valamilyen szervesebb fejlődési útra kell lépniük. Ehhez adott keretet a lassan polgárjogot szerző társadalompolitika. Mai szemmel visszanézve – a tévedés jogát mind egykori résztvevőként, mind mai emlékezőként fenntartva – úgy látom, hogy a magyar társadalompolitikai gondolkodás azért kezdhetett viszonylag korán kibontakozni, mert megteremtődtek hozzá az új gazdasági mechanizmus kidolgozását is lehetővé tévő politikai keretek, és az ugyancsak a gazdasági reformgondolkodásban rejlő intellektuális kihívások. Ennek a társadalompolitikai közelítésnek egyik építőköve a struktúrában, társadalmi egyenlőtlenségekben való gondolkodás. Másik fontos eleme a szociálpolitika és a gazdaság közötti szerves – olykor antagonisztikus – viszony alapvető fontosságának elismerése. A magyar társadalompolitika valószínűleg azért lehetett a maga korában, azaz a hetvenes évektől viszonylag fejlett, mert kibontakozott a piacgazdaságról való gondolkodás, illetve egy piacibb orientációjú gazdaság lehetősége. (A szovjet blokkon belül rajtunk kívül kizárólag Jugoszláviában létezett akkor társadalom- és szociálpolitika – feltehetően hasonló okokból.)
Ha igazam van, ha nem a társadalompolitikának polgárjogot szerző lehetőségek megítélésében, az tény, hogy 1981-ben kapott megbízást az MTA Szociológiai Intézete arra, hogy ötéves kutatómunkával (egy „kutatási főirány” keretében) kidolgozza a szociálpolitika hosszú távú fejlesztését megalapozó koncepciót. A végeredményt, a hosszú távra szóló fejlesztési javaslatot az MTA 1985-ben a kormány elé terjesztette, elfogadásra is került. (Kisebb hatású volt, mint a másik, ugyanakkor befejeződő főirány, a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok kutatása.) Részeredményeink tartósabbnak és fontosabbnak bizonyultak. Sokféle utat kezdett törni az a csapat, melynek tagjai között voltak Gayer Anikó, Gáti Tibor, Gábor László, Háber Judit, Horváth Ágota, Krémer Balázs, Szalai Júlia, Széman Zsuzsa, Závada Pál. Néhány év alatt világossá vált, hogy a szociálpolitikának nem kellene úri passziónak maradnia: ha Európa-szerte, és Magyarországon is, a GDP 25-40 százaléka jóléti célokat szolgál, akkor talán érdemes e folyamatok elveit és gyakorlatát megérteni. Megfogalmazódott a tanítás szükségessége. Az egyetemi szak lehetősége sokakat mozgósított. Az előkészítő munkához csatlakozott például Gönczöl Katalin, aki a jogi és kriminológiai tárgyakat segített kidolgozni, Hazai Vera és Aczél Anna, akik a pszichopedagógia világából hoztak anyagokat, Pik Kati, Talyigás Kati, Hegyesi Gábor a szociális munka körül bábáskodtak, Losonczi Ági vagy Nagy Endre a szociológiai tárgyak kidolgozásában segítettek. Lassan kialakultak egy egyetemi szak körvonalai, a lehetséges tantárgyak és azok tervezett tartalma. Sokak támogatásával, félig-meddig illegálisan, azaz álnéven 1985-ben elindult az egyetemi szociálpolitikai képzés.
Az itt kialakuló szociális munka oktatás társadalompolitikai beágyazottságot kapott. Arra a (már akkor halkan megfogalmazható) eszmére támaszkodott, hogy a szociális munkások töltsenek be erjesztő szerepet a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében, segítsék a civil társadalom épülését, a jogtudat, az emberi méltóság erősítését. Hamar kirajzolódtak a szociális munka ilyen felfogásából adódó konfliktus lehetőségek. A kollegák között (hiszen levelező kurzus volt, felnőtt hallgatókkal) sokan dolgoztak valamilyen szociális munkakörben (ha még nem is nevezhették őket szociális munkásnak). Azonnal átlátták, hogy a szükséges társadalmi változtatások papíron talán leírhatók, a kurzus védettségében megbeszélhetők, de a saját mindennapi gyakorlatukban nem realizálhatók. A társadalompolitika többek között arról szól, hogy tele vagyunk méltánytalanságokkal, kiszolgáltatottságokkal, igazságtalanságokkal, a szociális munka pedig arról, hogy ez ellen tenni kell. Ám ha a klienseket ébresztik rá rossz helyzetükre, arra a kliensek fizetnek rá. Ha pedig ők maguk lépnek fel az intézménnyel szemben, nem soká lesz állásuk. Vagyis azzal szembesültek, hogy ha azokat a társadalmi nézeteket követik, amelyeket tanulnak, és amelyekkel azonosulnak, próbálkozásaik helyi ellenállásba fognak ütközni. Ha meg megalkusznak a realitásokkal, örökké lelkiismereti konfliktusban lesznek önmagukkal. Akkor még azt hittük, hogy ez a dilemma a diktatórikus rendszer sajátja.
A társadalmi erjedéssel párhuzamosan egyre sürgetőbbé váltak a szociális munka iránti igények. 1985-től (A Társadalmi Beilleszkedési Zavarok kutatása nyomán) tíz kísérleti családsegítő központ létesítéséről született döntés, ahová szakember kellett volna. Más szükségletek is kirajzolódtak. Csehák Judit miniszter megbízására Bánfalvi István államtitkár 1988-ban létrehozott egy szakértői bizottságot, amely kidolgozta a szociális munkás képzés koncepcióját és vázát. Ezt a tervezetet vitatták meg Sopronban 1989-ben a szociális képzést indítani szándékozó iskolák képviselői és más szakemberek egy országos konferencián. Az ott elfogadott dokumentum, a „Soproni norma” lett sokáig a képzés tartalmának vezérfonala. 1989-ban Szekszárdon, majd lassan tucatnyi más intézményben indult el szociális munkások képzése. Mára teljes a képzési vertikum, van főiskolai, egyetemi és doktori képzés is. Fokozatosan bővült a szakmai intézményrendszer is – ma sok ezer szociális munkásra van szükség jóléti szolgálatoknál és bentlakásos intézményekben.
Az utolsó harminc évben lett képzés, lett szociális szakma, sok kiváló szociális munkás dolgozik az országban – miért mondom e sikertörténetről, hogy rögös volt és maradt a szociális munka útja?
Nem építhetjük tovább úgy a szakmát, hogy nem nézünk szembe tucatnyi gonddal, hogy elfödjük a sokféle bajt. Ez nem az elemző kritika helye. Csak fölsorolok néhány problémát, amelyekről vitatkozni kell és lehet, elfeledkezni nem. A szakma még létre sem jött, már megosztódott. A középfokú képzettségű szociális asszisztensek hamarabb lettek „készen”, mint a felsőfokú végzettek. Ez máig igazolást ad a munkáltatóknak, hogy ne követeljenek magas szakképzettséget. Meglepő és fájdalmas tudomásul venni, hogy a családsegítőkben és gyermekjóléti szolgálatokban 50 ill. 40 százalék a szakmai tevékenység végzők között a felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkező – ami még mindig nem feltétlenül szociális munkást jelent. Megoszt a szociálpedagógusok és szociális munkások közötti furcsa verseny is. Azután: máig nem sikerült a képzés olyan szerves részévé tenni a tereptanári munkát, hogy ezért tisztes szinten fizetni lehessen. Máig nem sikerült elfogadtatni, hogy a szupervízió a munka része, normatíva kellene hozzá. Máig nem vált a szociális munkás az orvossal, pszichológussal egyenlő partnerré, máig nem érzik elengedhetetlennek a szociális munkás tevékenységét iskolában, kórházban, szociális otthonban. A szociális munkás képzések gyakran nem figyelnek olyan alapelvekre, mint a jogszerűség, a kliens méltósága, a horizontális kapcsolat – van előítéletes, van a kliens méltóságát nem elismerő szociális munkás. Nem biztos az sem, hogy jó irányokba haladunk. Fenyeget a menedzserizmus terjedése, amikor a formális szabályok eluralják a személyes kapcsolatokat, megszüntetve a szociális munka hivatás jellegét. Minthogy az egyéni esetkezelés jobban megfelel az idők szavának, mint a többi munkaformák, inkább a pszichologizálás felé haladunk, mint a csoportos és közösségi munka felé. És végül: a szociális munka értelme a szakmán kívül ködös maradt, a szociális jogszabályok szinte nem ismerik a szociális munkás munkakört, és tragikusan kevés poszton tartják szükségesnek a megfelelő szakképzettséget.
Azzal kezdtem visszaemlékezésemet, hogy üdvözöljem Talyigás Katalin és Hegyesi Gábor kezdeményezését. „Olyan munkát indítottak útjára, amely a szociális munka önbecsülésének és társadalmi elismertségének erősítését szolgálja.” Eddigi történetünk azt igazolja, hogy mindkettőből súlyos hiány van. Pedig a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység mai állása mellett mind nagyobb szükség van igazi szociális munkásokra. Olyanokra, akik munkájukat hivatásnak tekintik, akik önmagukat és klienseiket becsülik, akik be tudják bizonyítani a társadalomnak, hogy munkájuk nélkülözhetetlen: képesek a bajt megelőzni, és képesek a mégis bajba kerülőknek okosan és emberségesen segíteni. Ahogy ezt Solt Otti vagy Diósi Ági tették volna.
2007 őszén
Megtisztelő és örömteli feladat Talyigás Katalin és Hegyesi Gábor kezdeményezéséhez csatlakozni. Olyan munkát indítottak útjára, amely a szociális munka önbecsülésének és társadalmi elismertségének erősítését szolgálja. Mindkettőre óriási szükség van.
A szociális munka magyarországi újjáéledésének és intézményesülésének útja kicsit rögös, kicsit hepe-hupás, egészében egyenetlen. A hetvenes évektől lassan kibontakozott egy új tevékenységforma. Lendületét kimondott-kimondatlan társadalom-kritikai szemlélet táplálta, az a felismerés, hogy a meglévő társadalmi intézmények egy sor egyéni és társadalmi eredetű problémát nem képesek sem felismerni, sem befogadni, sem kezelni. A hivatalos Magyarország úgy oldotta meg a már akkor is tömeges szegénység kérdését, hogy vagy nem vett róla tudomást, vagy (ami ugyanez) létét önmaga előtt is tagadta. Sokféle ellenállás formálódott. Talán Konrád Látogatója volt az első munka, amely szépirodalomba rejtve kiáltotta világgá a „Hivatal” szociális gondolkodásának és érzékenységének teljes hiányát, a humánus válasz híján kielégítetlenül maradó szükségleteket, a szociális munka hiányából adódó társadalmi vákuumot. A hivatalos tagadás tabuját gyakorlati szerveződéssel törték meg Solt Ottília, Pik Katalin, és a ma is velünk lévő egykori Szetások. Felháborodásukat nem csak szociálpolitikai-szociográfiai írásokba öntötték, hanem a szegényeknek nyújtott személyes segítségbe, még el sem nevezett szociális munkába. A szociális munka másik melegágya az iskolai munka személytelenségét vagy tömegességét áttörő nevelési tanácsadókban jött létre. Itt pedagógusok és pszichológusok – Hoffman Gerti vagy Horányi Annabella – jöttek rá, hogy a gyerekek családból jönnek, ezért a gyerekek sorsának jobbításához családjuknak is segítséget kell adni. A szociális munka egy harmadik forrásvidékét a háború előtti, sokáig elfedett-eltitkolt szociális segítség formái alkották, mindenek előtt a settlement-mozgalom, a karitatív munka, a missziók – amelyek munkájáról Gayer Anikónak még személyes tapasztalatai voltak. Egy negyedik szálat jelentett a szociális szervező képzés, amelyet Göllesz Viktor indított el a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán már 1973-ban. A továbbiakban csak úgy tudom elmesélni a szociális munkás képzés kezdeteit, ahogyan én láttam és megéltem a történéseket. E kötet megálmodói „objektív” képet várnak tőlem a kezdetekről. Az imént mondottakból következik, hogy az én mesém is csak szubjektív tud lenni. Ráadásul olyan rekonstrukció, amely gyakran nem támaszkodik írott jegyzetekre, vagyis biztosan torzítja az emlékezet szűrője.
Annyi bizonyos, hogy előzmény sok volt. Lassan világossá vált, hogy a kezdeményezéseknek valamilyen szervesebb fejlődési útra kell lépniük. Ehhez adott keretet a lassan polgárjogot szerző társadalompolitika. Mai szemmel visszanézve – a tévedés jogát mind egykori résztvevőként, mind mai emlékezőként fenntartva – úgy látom, hogy a magyar társadalompolitikai gondolkodás azért kezdhetett viszonylag korán kibontakozni, mert megteremtődtek hozzá az új gazdasági mechanizmus kidolgozását is lehetővé tévő politikai keretek, és az ugyancsak a gazdasági reformgondolkodásban rejlő intellektuális kihívások. Ennek a társadalompolitikai közelítésnek egyik építőköve a struktúrában, társadalmi egyenlőtlenségekben való gondolkodás. Másik fontos eleme a szociálpolitika és a gazdaság közötti szerves – olykor antagonisztikus – viszony alapvető fontosságának elismerése. A magyar társadalompolitika valószínűleg azért lehetett a maga korában, azaz a hetvenes évektől viszonylag fejlett, mert kibontakozott a piacgazdaságról való gondolkodás, illetve egy piacibb orientációjú gazdaság lehetősége. (A szovjet blokkon belül rajtunk kívül kizárólag Jugoszláviában létezett akkor társadalom- és szociálpolitika – feltehetően hasonló okokból.)
Ha igazam van, ha nem a társadalompolitikának polgárjogot szerző lehetőségek megítélésében, az tény, hogy 1981-ben kapott megbízást az MTA Szociológiai Intézete arra, hogy ötéves kutatómunkával (egy „kutatási főirány” keretében) kidolgozza a szociálpolitika hosszú távú fejlesztését megalapozó koncepciót. A végeredményt, a hosszú távra szóló fejlesztési javaslatot az MTA 1985-ben a kormány elé terjesztette, elfogadásra is került. (Kisebb hatású volt, mint a másik, ugyanakkor befejeződő főirány, a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok kutatása.) Részeredményeink tartósabbnak és fontosabbnak bizonyultak. Sokféle utat kezdett törni az a csapat, melynek tagjai között voltak Gayer Anikó, Gáti Tibor, Gábor László, Háber Judit, Horváth Ágota, Krémer Balázs, Szalai Júlia, Széman Zsuzsa, Závada Pál. Néhány év alatt világossá vált, hogy a szociálpolitikának nem kellene úri passziónak maradnia: ha Európa-szerte, és Magyarországon is, a GDP 25-40 százaléka jóléti célokat szolgál, akkor talán érdemes e folyamatok elveit és gyakorlatát megérteni. Megfogalmazódott a tanítás szükségessége. Az egyetemi szak lehetősége sokakat mozgósított. Az előkészítő munkához csatlakozott például Gönczöl Katalin, aki a jogi és kriminológiai tárgyakat segített kidolgozni, Hazai Vera és Aczél Anna, akik a pszichopedagógia világából hoztak anyagokat, Pik Kati, Talyigás Kati, Hegyesi Gábor a szociális munka körül bábáskodtak, Losonczi Ági vagy Nagy Endre a szociológiai tárgyak kidolgozásában segítettek. Lassan kialakultak egy egyetemi szak körvonalai, a lehetséges tantárgyak és azok tervezett tartalma. Sokak támogatásával, félig-meddig illegálisan, azaz álnéven 1985-ben elindult az egyetemi szociálpolitikai képzés.
Az itt kialakuló szociális munka oktatás társadalompolitikai beágyazottságot kapott. Arra a (már akkor halkan megfogalmazható) eszmére támaszkodott, hogy a szociális munkások töltsenek be erjesztő szerepet a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében, segítsék a civil társadalom épülését, a jogtudat, az emberi méltóság erősítését. Hamar kirajzolódtak a szociális munka ilyen felfogásából adódó konfliktus lehetőségek. A kollegák között (hiszen levelező kurzus volt, felnőtt hallgatókkal) sokan dolgoztak valamilyen szociális munkakörben (ha még nem is nevezhették őket szociális munkásnak). Azonnal átlátták, hogy a szükséges társadalmi változtatások papíron talán leírhatók, a kurzus védettségében megbeszélhetők, de a saját mindennapi gyakorlatukban nem realizálhatók. A társadalompolitika többek között arról szól, hogy tele vagyunk méltánytalanságokkal, kiszolgáltatottságokkal, igazságtalanságokkal, a szociális munka pedig arról, hogy ez ellen tenni kell. Ám ha a klienseket ébresztik rá rossz helyzetükre, arra a kliensek fizetnek rá. Ha pedig ők maguk lépnek fel az intézménnyel szemben, nem soká lesz állásuk. Vagyis azzal szembesültek, hogy ha azokat a társadalmi nézeteket követik, amelyeket tanulnak, és amelyekkel azonosulnak, próbálkozásaik helyi ellenállásba fognak ütközni. Ha meg megalkusznak a realitásokkal, örökké lelkiismereti konfliktusban lesznek önmagukkal. Akkor még azt hittük, hogy ez a dilemma a diktatórikus rendszer sajátja.
A társadalmi erjedéssel párhuzamosan egyre sürgetőbbé váltak a szociális munka iránti igények. 1985-től (A Társadalmi Beilleszkedési Zavarok kutatása nyomán) tíz kísérleti családsegítő központ létesítéséről született döntés, ahová szakember kellett volna. Más szükségletek is kirajzolódtak. Csehák Judit miniszter megbízására Bánfalvi István államtitkár 1988-ban létrehozott egy szakértői bizottságot, amely kidolgozta a szociális munkás képzés koncepcióját és vázát. Ezt a tervezetet vitatták meg Sopronban 1989-ben a szociális képzést indítani szándékozó iskolák képviselői és más szakemberek egy országos konferencián. Az ott elfogadott dokumentum, a „Soproni norma” lett sokáig a képzés tartalmának vezérfonala. 1989-ban Szekszárdon, majd lassan tucatnyi más intézményben indult el szociális munkások képzése. Mára teljes a képzési vertikum, van főiskolai, egyetemi és doktori képzés is. Fokozatosan bővült a szakmai intézményrendszer is – ma sok ezer szociális munkásra van szükség jóléti szolgálatoknál és bentlakásos intézményekben.
Az utolsó harminc évben lett képzés, lett szociális szakma, sok kiváló szociális munkás dolgozik az országban – miért mondom e sikertörténetről, hogy rögös volt és maradt a szociális munka útja?
Nem építhetjük tovább úgy a szakmát, hogy nem nézünk szembe tucatnyi gonddal, hogy elfödjük a sokféle bajt. Ez nem az elemző kritika helye. Csak fölsorolok néhány problémát, amelyekről vitatkozni kell és lehet, elfeledkezni nem. A szakma még létre sem jött, már megosztódott. A középfokú képzettségű szociális asszisztensek hamarabb lettek „készen”, mint a felsőfokú végzettek. Ez máig igazolást ad a munkáltatóknak, hogy ne követeljenek magas szakképzettséget. Meglepő és fájdalmas tudomásul venni, hogy a családsegítőkben és gyermekjóléti szolgálatokban 50 ill. 40 százalék a szakmai tevékenység végzők között a felsőfokú szakirányú végzettséggel rendelkező – ami még mindig nem feltétlenül szociális munkást jelent. Megoszt a szociálpedagógusok és szociális munkások közötti furcsa verseny is. Azután: máig nem sikerült a képzés olyan szerves részévé tenni a tereptanári munkát, hogy ezért tisztes szinten fizetni lehessen. Máig nem sikerült elfogadtatni, hogy a szupervízió a munka része, normatíva kellene hozzá. Máig nem vált a szociális munkás az orvossal, pszichológussal egyenlő partnerré, máig nem érzik elengedhetetlennek a szociális munkás tevékenységét iskolában, kórházban, szociális otthonban. A szociális munkás képzések gyakran nem figyelnek olyan alapelvekre, mint a jogszerűség, a kliens méltósága, a horizontális kapcsolat – van előítéletes, van a kliens méltóságát nem elismerő szociális munkás. Nem biztos az sem, hogy jó irányokba haladunk. Fenyeget a menedzserizmus terjedése, amikor a formális szabályok eluralják a személyes kapcsolatokat, megszüntetve a szociális munka hivatás jellegét. Minthogy az egyéni esetkezelés jobban megfelel az idők szavának, mint a többi munkaformák, inkább a pszichologizálás felé haladunk, mint a csoportos és közösségi munka felé. És végül: a szociális munka értelme a szakmán kívül ködös maradt, a szociális jogszabályok szinte nem ismerik a szociális munkás munkakört, és tragikusan kevés poszton tartják szükségesnek a megfelelő szakképzettséget.
Azzal kezdtem visszaemlékezésemet, hogy üdvözöljem Talyigás Katalin és Hegyesi Gábor kezdeményezését. „Olyan munkát indítottak útjára, amely a szociális munka önbecsülésének és társadalmi elismertségének erősítését szolgálja.” Eddigi történetünk azt igazolja, hogy mindkettőből súlyos hiány van. Pedig a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység mai állása mellett mind nagyobb szükség van igazi szociális munkásokra. Olyanokra, akik munkájukat hivatásnak tekintik, akik önmagukat és klienseiket becsülik, akik be tudják bizonyítani a társadalomnak, hogy munkájuk nélkülözhetetlen: képesek a bajt megelőzni, és képesek a mégis bajba kerülőknek okosan és emberségesen segíteni. Ahogy ezt Solt Otti vagy Diósi Ági tették volna.
2007 őszén