Bognár Szabolcs

1947-1999

Életrajz

• Jogászként gyermek és ifjúságvédelem folyamatos fejlesztője.

• A szegények és hajléktalanok ellátásának tevékeny szervezője.

• A szociális szakmai közélet aktív és tudományos igényű résztvevője

Halála után az alábbi szöveget találtam tárcájában, ami mottója is lehet életének:


Dr. Bognár Szabolcs, családjogász, szociálpolitikus, szociális munkás, családvédő – nem is tudom minek nevezzem -, talán Csalog Zsolt ma már klasszikus megfogalmazása a legtalálóbb rá: „a tévelygő és elesett lelkek őrangyala”. Csalog egy novellájában így örökítette meg barátját:


E rövid idézet pontosan mutatja milyen is volt Bognár Szabolcs, aki 1994-ben – egy rádió interjúban – így vall munkájáról:

Már 18. éve dolgozom a szociális szférában, és én örültem a legjobban, hogy van rendszerváltás, de még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején egy-egy csöves kallódó mellé lehetett állni, s volt sikerélmény. Akkor még könnyű volt kivívni, hogy a sajtó a csövesek apostolaként beszéljen az emberről, és akkor a kezdők beképzeltségével el is lehetett ezt hinni. Ma már ezrével, tízezrével vannak csövesek, tehát miközben politikai értelemben enyhülés, változás következett be, a szociális szférában eltöltött 18 évem alatt a szociálpolitika folyamatosan, szakadatlanul csak romlott. És én, aki olyan nagyon lelkesen kezdtem el ’77-ben egy gyámhatóságon, mára már úgy érzem, oly mértékben sok a társadalmi probléma, nyavalya a szociális szférában, hogy a munkám olyan, mintha kiskanállal akarnám kimerni a tengert. Másként fogalmazva: a hetvenes évek végén még tíz ügyfelemből ötnek tudtam úgy segíteni, hogy hazamenet azt mondtam, jó az egyenleg. Rengeteg volt állami gondozott az utcán kóborolt, vagy a hatos, négyes villamoson aludt. Akkor még meg tudtam csinálni, hogy éjszaka felszedtem a csövest, és hazavittem. A nyolcvanas évek legelején, amikor a GYIVI az állami gondozottakat 18 éves korukban kézenfekvően és jogszabályszerűen kijelentette az intézetből, és a személyi igazolványukban se állandó, se ideiglenes lakcím nem volt, akkor nagy forradalmi hevülettel a saját lakásomba kezdtem bejelenteni őket. Ma már ezres, tízezres tömegből kellene merítenem, nem tudok mindenkit hazavinni, és nem is tartom ezt jelenleg követhetőnek. (…) Nehéz ma eldöntenem, hogy miért csinálom, és ebbe valószínűleg az is belejátszik, hogy azt csinálom, ami nekem rendeltetett. Ma már sokkal többször negatív eredménnyel zárom a napot, és mind többször fekszem le úgy, hogy több volt a megoldatlan, mint az aznap megoldható eset. De úgy gondolom, hogy ez a feladatom, ezt kell csinálnom, ehhez értek.

Bognár Szabolcs 1947. június 25-én született és 1999. június 23-án halt meg Budapesten. Édesapja, Bognár István 89 éves korában, 1994-ben nyugdíjas gépészmérnökként hunyt el. Édesanyja, aki zongoratanárnő, majd a három gyerekre való tekintettel háztartásbeli volt, 80 éves korában halt meg. Két testvére volt, az 1944-ben született Botond, építészmérnök, egyetemi tanár Amerikában, Tas bátya (1945-2006), bölcsész, irodalomtanár, a Budapesti Tanárképző Főiskola nyugdíjas adjunktusa volt. Bognár Szabolcs a Budapesti Épületgépészeti Technikumban érettségizett. Ezután különféle foglalkozásai voltak. Sok területen megfordult. Mindig emberek között dolgozott. Többek között volt kazánszerelő, könyvárus, zenész, épületgép-tervező és kivitelező műszaki ellenőr. A műszaki ellenőri képesítést 1970-ben szerezte meg.

1970-ben nősült először (Magyari Éva, most Dr. Bognár Éva), e házasságából két fia született. 1986-tól második feleségével (Udvari Kerstinnel) élt, az ő házasságukba hozott lányával és később született két közös fiúkkal. Öt gyermeke van: Botond (1973), Tas (1975), Eszter (1983), Szabolcs (1991) és Bence (1992).

Szociális érdeklődése általános és régi keletű. Gyerekkorában mély nyomot hagyott benne Benedek István Aranyketrece, később, 1969-ben Konrád György Látogatója, még később, 1975-ben Hajnóczy Péter Elkülönítője. Ez utóbbi fordította a szociálpolitika felé. Már „műszaki életében” is érdeklődött a jog, az emberek problémái iránt. Öt éven át vállalati munkaügyi döntőbizottsági elnök volt. Innen származott az a gondolat, hogy elvégzi a jogot. 1975-ben felvették az ELTE Állam-és Jogtudományi Karára. 1977 szeptemberében került először humánpolitikai „területre”, a budapesti IX. kerületi gyámhatóságra. Ő is, mint annak idején Konrád György, látogató lett, pontosabban családlátogató, aki gyámügyekkel, valamint elmebetegek személyi és vagyoni érdekvédelmével foglalkozott. 1978 elején csoportvezető lett és 1981-ben szerezte meg a jogi diplomát. Diplomamunkájának témáját a családjog területéről választotta a „Gyermekelhelyezés vitás kérdései a gyakorlatban” címmel.

Foglalkoztatta a szociálpolitika jobb közigazgatási, szervezeti működésének kérdése. Így jutott el az egységes családvédelem szükségességén keresztül egy jobban működő, ugyancsak egységes szociálpolitikai szervezet koncepciójához, amelyben megfogalmazta a Népjóléti Minisztérium felállításának követelményét. 1983-ban tanulmányt is írt erről, „Az államigazgatási szervezetek problémái a családvédelem gyakorlatában” címmel, amelyet az MTA Szociálpolitikai Értesítőjének 1983/2. száma közölt. 1983-ban kerületi szinten végbe ment az integráció a felnőtt-védelem és a gyámügy összevonásával, így az egységes családvédelmi csoport vezetője lett.

A gyerekek jogaiért először 1979-ben szólalt fel nyilvánosan a televízióban. Később számos folyóiratban: Gyermekünk, Kritika, Mozgó Világ, Új Tükör, Képes 7, Ötlet, Magyar Ifjúság stb. emelte föl a szavát a veszélyeztetett és a családból kihullott gyermekek érdekében. Igen nagy port kavart az Mozgó Világ 1982/10. számában megjelent „A ’család’” című dolgozata, amit ezzel a gondolattal zárt:

„Én mégis amondó vagyok, hogy makrotársadalmi szinten kell keresnünk azokat az okokat, amelyek a gyermek- és ifjúságvédelemre is egyre nagyobb terhet rónak, egyre nagyobb feladatokat szabnak. Ami miatt az eső felfogására szánt edények mennyisége már nem elegendő és száma ésszerűen már nem növelhető.
Fel kellene már a tetőszerkezetet is újítani, de addig is a cserepeket a helyükre rakni, ott, ahol kell…
…hogy ne várjuk meg azt, amikor már az ország lakosságának egyik fele „gondozza” és „kezeli” a lakosság másik felét…
…hogy ne kelljen kitenni Hegyeshalomnál a táblát: Országos Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet”.

A családvédelmi csoporton belül a hajléktalanná vált alkalmi gondozottakkal is foglalkozott. Első cikkét „Törvényes csövesek” címmel a Kritika 1982/6. száma közölte, amiből később azonos című dokumentumfilm és még számos rádióriport, újságcikk született. A nyilvánosságon keresztül történő nyomásgyakorlással és a polgári engedetlenségként történő saját lakásba való bejelentéssel (volt idő, amikor az 52nm-es, másfél szobás lakásba 104-en voltak bejelentve), végül az általa bírált BM rendeletet 1983-ban módosították. Elsősorban az ennek érdekében folytatott sajtó-és rádióbeli kampánynak köszönhetően, mint külső szakértő, a Magyar Rádió elnökétől, 1986-ban nívódíjat kapott.

1983-tól kezdett érlelődni egy átmeneti szálló szükségességének gondolata. Hosszú szélmalomharcot kezdett annak érdekében, hogy egy komplex krízisintervenciós menedékhelyet létesítsenek egy megüresedett bölcsődében a IX. kerületi, Soroksári út 72. szám alatt. Egyes illetékesek, elsősorban szakemberek támogatták, mások, elsősorban politikusok gáncsolták. Akkor ez az ötlet nem valósulhatott meg, de az erről készített többszerzős (Pethő Katalin - Ratkóczi Éva – Szentesi Péter – Bognár Szabolcs) dolgozat első díjat kapott a Hazafias Népfront országos pályázatán, amely „Javaslat egy új típusú pszichoszociális családgondozó intézet létrehozására” címmel az MTA Szociálpolitikai Értesítőjében (1985/1.) jelent meg. Ez a tanulmány fogalmazta meg először Magyarországon a későbbi családsegítő központok szükségességét, szélesebb szolgáltatási (étkezés és éjszakai szállás) lehetőséggel.

Hét év gyámügyi és családvédelmi munka után 1984-ben a Fővárosi Gyermek és Ifjúságvédő Intézet (akkoriban: GYIVI, ma: TEGYESZ) családgondozói jogásza lett. Ez alatt 1985-ben megírta „A nagykorúvá vált állami gondozottak beilleszkedési nehézségei a lakáslehetőségek tükrében” című tanulmányát. 1985-ben egy másfél éves Soros-ösztöndíjat kapott. Ez idő alatt a Művelődési Minisztérium gyermek- és ifjúságvédelmi osztályára hívták külső munkatársnak, s ekkor országos szintű ismereteket és tapasztalatokat szerzett. Ezután 1987 szeptemberében a Terézvárosi Családsegítő Központ, a Tecsakö szaktanácsadója lett, feleségével. Itt elsősorban a leglecsúszottabb, legelesettebb ügyfelekkel foglakozott, többnyire azokkal, akik halmozott és súlyos problémákkal küszködtek. Alkoholbetegekkel, börtönviseltekkel, hajléktalanokkal.

1989-ben úgy döntött, hogy családjával együtt elfogad egy vidéki felkérést, és Tiszabőre költöztek, egy akkor fele-fele arányban cigányok és magyarok által lakott faluba. Ott 1989 novemberétől feleségével együtt vállalta, hogy megszervez és vezet egy családsegítő, falusegítő szolgálatot, amelynek fő tevékenysége a nyomor és a cigány-magyar ellentét mérséklése volt.

1989 tavaszától részt vett az induló új szakmai folyóirat, a „ESÉLY” szerkesztésében. 1988-89-ben a Szociális és Egészségügyi Minisztérium országos pályázatainak bírálóbizottsági tagja. Részt vett a „Maradj köztünk! Alapítvány” létrehozásában és működtetésében, amely elsősorban a szenvedélybeteg fiatalok segítésére volt hivatott, de közben különféle dokumentumfilmeket készítettek hajléktalanokról, a hajléktalanhelyzetről. Egyik szaktanácsadója és szereplője volt az „Úgy érezte, szabadon élt…” című, Vitézy László által rendezett filmnek, amely az elhagyott és peremhelyzetbe kényszeríttet, volt állami gondozott, narkós fiatalok problémáit járta körül. Csalog Zsolt, az író-szociográfus közben pártfogása alatt álló ügyfelekről készített szociográfiát „Fel a kezekkel!” címmel, 1989-ben. Ebben az utcára került volt állami gondozottak, börtönviselt ifjú felnőttek, prostituáltak, homoszexuális fiatalok életútját mutatta be Csalog egy-egy kitűnő mélyinterjú segítségével.

E szociográfiai antológiának is köszönhetően 1990. március 15-én ifjúsági díjban részesült. Az indoklás szerint: „Két évtizedes, következetes küzdelméért, melynek célja a társadalom perifériájára sodródott gyermekek és fiatalok érdekeinek érvényesítése”.

A családjog területén rendszeresen foglalkozott a családjogi törvénnyel és annak módosításaival. A módosításra tett javaslatai részben sikerre is vezettek. 1990 februárjában egy „Az apasági perek közös szabályaival kapcsolatos egyes elméleti és gyakorlati kérdések” címmel írt tanulmánya kihat egy konkrét – az apaság vélelmének megdöntésére irányuló országos visszhangot kiváltó – bírósági per kimenetelére. Ebben az esetben az Alkotmánybíróság a tanulmány főbb téziseit magáévá téve változtatta meg a Legfelsőbb Bíróság jogerős döntését. (57/1991.(XI.8.)AB.)

Számos előadást tartott a Vöröskereszt, a Magyar Jogász Szövetség, a Magyar Pszichiátriai Társaság és az egyházak felkérésére. Számos gyermekvédelmi konferencián vett részt előadóként, Velencétől Nagybajomig. Az Államigazgatási Főiskola szakosító továbbképzésén a szociálpolitikai tagozat végzős hallgatóinak szakdolgozati bírálója és államvizsgáztatója 1987-től. Szakmai munkáját döntően az határozta meg, hogy megszakítás nélkül a terepen dolgozott és az ügyfelekkel folyamatosan és közvetlenül kapcsolatban volt. 1991-ben hívták a Főpolgármesteri Hivatal szociálpolitikai vezetőjének, ahol 1991. és 1994. között főosztályvezetői, majd ügyosztályvezetői pozíciót töltött be. 1994. októbertől 1998. december 31-ig a Fővárosi Szociális Központ és Intézményeinél - Iványi Gábor mellett – dolgozott szakmai igazgatóhelyettesként. 1998. október 20-án jogi szakvizsgát tett, és 1999. áprilisában megnyitotta ügyvédi irodáját. Úgy gondolta, ha megkapja a megfelelő anyagi támogatásokat, a szegények ügyvédje lesz.

Utolsó interjújában így vallott munkásságáról:

Naponta hogyan lehet újrakezdeni a hajléktalanokért vívott szélmalomharcot? Két válasz van erre: Úgy tűnik, genetikailag kódolva vagyok erre, a szüleim adakozó altruisták. Anyám például, ha a villamoson egy szegény asszonynak megtetszett a pulóverje, akkor rögtön lehúzta, és odaadta neki. Nem szégyellem, de én állandóan karbantartom az élő példaképeimet is. Vannak ilyenek: például Iványi Gábor és Samu István. Naponta találkozunk. Úgy szocializálódtam, hogy itt állok, és nem tehetek mást, mint amit teszek. Az ügyvédi vizsgám megvan, de nem hiszem, hogy abból el tudnám tartani a családomat. Én adnék egy doboz cigit az ügyfélnek. A családom mindig a legnagyobb támaszom volt. A tiszta, hiteles emberekkel ápolt barátságok legalább ilyen fontosak, akik erőt adnak. Iványi hívő, Samu ateista. Én inkább örök istenkereső vagyok. Ma már nem él az egyik régi példaképem. Naponta rongyosra olvasom a prózáját. Pilinszky Jánosról van szó. El tudom fogadni az ő mondatát, amely szerint számomra Isten a tények mögötti valóság. Kár hogy a tények elfedik a valóságot, és így igazándiból sohasem ismerhetjük meg azt. Isten nekem a tények mögötti valóságot jelenti. Isten ott van, ahol halandó segít halandón. Az én életemből már rengeteg darabkát letörtek a kudarcok. Hiszen a hajléktalanellátás kilencvenkilenc százaléka kudarc, fiaskó. Ha nem sikerül valakin segíteni, akkor az letör egy darabkát az életemből. Akkor töltődöm fel, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy halandó segít halandón, ha tíz esetből egy sikerélményt fel tudok mutatni. Ez újabb energiát ad. Ha egykori gondozottal találkozom az utcán, aki már „utcaképes”, csak hálát kapok tőle. Rengeteg szeretet és hála árad felém az emberektől. Van olyan hajléktalan, aki időközben a barátom lett, van egy húszforintos üveghamutartóm, amelyet egy hajléktalantól kaptam cserébe azért, mert segítettem neki. El kellett fogadnom, mert elsírta volna magát, ha visszautasítom az ajándékot. Minden szilveszterkor felhív egy öregasszony, aki azért hálás, mert a lakását visszaszereztem egy lakásmaffiától, amely kitette az utcára. Engem a hajléktalan emberek szeretete táplál, hogy tovább folytassam a munkámat. Én azt vallom: nincs másodrangú ember, csak másod- vagy harmadrangú helyzet van. Én szociális munkás vagyok, s ha kell, akkor az ügyfelem érdekében bizony törvényt is sértek, mert a jog az élet szolgálóleánya, és nem fordítva. Ha idősebb, akkor úgy kell bánnom vele, mint szüleimmel, ha velem egyidősek, akkor mintha testvéreim lennének, ha meg fiatalabbak, akkor mintha a gyermekeim lennének. Ha ezt be tudom tartani, akkor már jól érzem magam. Magasra teszem a lécet, de sajnos, naponta leverem.

A virrasztás és a temetés napjaiban magam is Pilinszkyt olvasgattam, mert egyedül az ő verseiben találtam vigaszt. Azokban a napokban állítottam össze az alábbi idézeteket Szabolcs emlékére:


(Az életút– javításokkal és kiegészítésekkel - és a vallomás az 1999/3. Kritikában jelent meg, a rádióriport 1994. januárjában a „Szellem történetek” sorozatában hangzott el.)


Udvari Kerstin
feleség, munkatárs, szociálpolitikus, főiskolai tanár

Vissza az előző lapra     Az oldal tetejére