Pik Katalin
1948-2001
tanár,
szociológus
Életrajz
- A SZETA tagja
- A felhívás a Szegények Támogatása nyilatkozat aláírója
- Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézet munkatársa 1987-92
- 1992-ben az ELTE szociálpolitikai Tanszék szervezésében vett részt
- Wesley János lelkészképző Főiskola tanára 1996-98
- Országgyűlési Biztosok Hivatalának főtanácsosa 1998-99
1971-ben biológia-kémia szakos tanári végzettséget szerez az ELTE TTK-án A szakmai ismeretek elmélyítése iránti igényéből fakadóan egyetemi doktori fokozatot szerez ugyanitt 1974-ben. A több nyelven beszélő szakembert a Gyógyszerkutató Intézethez hívják, ahol 1971-és 74 között tudományos segédmunkatárs dolgozik. A tanítás iránti elkötelezettségből munkahelyet vált, és 1974-1979 között a Testnevelési Főiskola tudományos segédmunkatársa. Szakmai előmenetele töretlen, 1979-1981 között már az ELTE TTK Neveléstudományi tanszékének tudományos munkatársa. Itt készül meg első tudományos publikációja „Az iskolaérettség társadalmi meghatározottsága”.
Az angolul, németül, franciául kiválóan olvasó, beszélő szakember sikerei ellenére kritikusan szemléli a társadalmi folyamatokat. Így kerül kapcsolatba a Kemény István vezette szegénységkutatásban résztvevőkkel, majd maga is bekapcsolódik a cigányság helyzetének tanulmányozásába. Írásait azonban ekkor már ritkán tudja központi lapokban elhelyezni, azok valóságleíró és ebből következően kritikus hangvétele miatt. Írásai így a „tűrt” kategóriájú vagy tiltott lapokban kaphatnak csak teret. Rövidesen a demokratikus ellenzék megfigyelt rendezvényein is feltűnik alakja. A szociológiai valóság és a hivatalos propaganda ellentéte őt is cselekvésre kényszeríti. Bekapcsolódik a szegényeket támogató tevékenységbe, amelyet a hatalom ellenez, akadályoz. A megfigyelések, zaklatások ellenére a csoportosulás (később SZETA-ként kerül be a szociálpolitika hazai történetébe) segítői tevékenysége terebélyesedik.
1979-80 fordulóján Pik Katalin egyike a „Felhívás Szegények Támogatására” című nyilatkozatot aláíró nyolcaknak (Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András).
A megtorlás sem várat magára. Oktatói státuszát fel kell adnia. 1981-1984 között a XV. Kerületi nevelési tanácsadóban dolgozik, majd innen is távolabb kényszerül az elesettektől. Kémiai ismereteit hasznosítva az Országos Haematológiai Intézetben talál munkát tudományos munkatársként 1984-85 között.
A politikai enyhülés ellenére csak nehezen térhet vissza a segítői munkához. A XI. kerületi Nevelési Tanácsadóban foglalkozhat újra szegényekkel és főleg gyerekekkel 1985-87 között.
A munkája mellett szociológusi diplomát szerez 1987-ben.
Szociológusként nyílik lehetősége arra, hogy visszatérhessen a tudomány és az egyetemi oktatás világába. Előbb a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében dolgozik 1987-1992 között. 1992-ben ELTE keretein belül újonnan alakult Szociálpolitikai Tanszéken, a hetvenes években elkezdett segítői munkát folytathatja egykori társaival.
A vállalás újabb kihívást is jelent. Egy hosszú évtizedek óta elfelejtett szakma oktatásához kell anyagokat gyűjteni, az oktatást megvalósítani, szakkönyveket fordítani, oktatáselméleti munkát végezni. Pik Katalin egyszerre oktat szociális asszisztenseket „tündérhegyen”, főiskolásokat és egyetemistákat a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakán, szociálpolitikusokat az ELTE-n. És közben kutat, ír, a cigányság és a cigánygyerekek helyzetéről. Valós meggyőződése, hogy a cigányság társadalmi felemelkedése az oktatásban rejlik, ezért minden lehetséges fórumot felhasznál a szegregáció bemutatására, a tényeken alapuló beszámolók közzétételére. Megszámolhatatlan írás, előadás, felkérés jellemzi ezt az időszakot.
Számtalan vállalása kapcsán 1989-től egyre többször került kapcsolatba a hajléktalanellátással. Itt is a tőle megszokott alapossággal járt el. Személyes részvétel a segítésben (1989-95-ig a Menhely Alapítvány, 1995-ben az ELTE Szociálpolitikai Gyakorló Intézet az „ESÉLY Családsegítő” majd 1996-tól az Oltalom Alapítvány szociális munkásaként) hívatásos szakemberként foglalkozott a hajléktalanná vált emberekkel, majd elméleti szinten összegezte a mindennapok tapasztalását.
Az elméleti munka eredményeként kandidátusi címet szerez 1996-ban.
A hajléktalanság kutatása vezeti oda, hogy 1996-98 között a Wesley János Főiskola docenseként képezzen e területre szociális munkásokat.
Szakmai, emberi tevékenységének elismerése az Országgyűlési Biztosok Hivatalának főtanácsosi posztja 1998-1999-ben. A cigánygyermekek életkörülményeiről szóló jelentés külön kiemeli Pik Katalin nélkülözhetetlen munkáját.
Az 1999-es évtől kezdve ismét a oktatás minősége kerül a szakmai figyelme központjába. Az országban immáron több szálon folyik a képzés, de hiányoznak a tankönyvek, jegyzetek. Nyelvtudása birtokában fordít, szerkeszt ma már alapműnek számító könyveket. Önmaga is tisztában van e munka úttörő jelentőségével.
„A szociális munka első hazai értelmező kéziszótárát tartja kezében az olvasó. E szakszótár alapanyagát az amerikai Robert L. Barker által szerkesztett „Social Work Dictionary” (A szociális munka szótára) című könyv adta, amely az NASW (National Association of Social Workers - Szociális Munkások Amerikai Egyesülete) kiadásában, 1987-ben jelent meg először. Mivel a magyar viszonyok - szerencsére vagy sajnos - sokban különböznek az amerikaiaktól, ezért úgy döntöttünk, hogy nem a könyv szakfordítását, hanem annak a magyar gyakorlatra alkalmazott változatát rendezzük sajtó alá.”
A kutatói, oktatói tevékenység mellett rendkívül fontosnak tartja a szociális munkások segítését is. Az elsők között kezdi el a szupervíziók tartását majd tanítását. Összesen nyolc team-nek tart szupervíziót, közben tapasztalatait itt is rendszerezi, és folyamatosan közreadja. Utolsó munkája a „Ráhangoló – szupervíziós tapasztalatok” már halála után 2002-ben jelenik meg.
Spitzer Tibor
tanítványa, munkatársa, hivatásos segítő
Pik Katalin emlékére (2003. szeptember 1.)
Amikor felkanyarodtam az Erzsébet híd budai hídfőjére és kitárult előttem a város téli képe, arra gondoltam: nagyon sokan indulnak ebben az órában a józsefvárosi zsinagógába, hogy Pik Katalinra emlékezzenek. Eszembe jutott egy régi temetés, a Vági Gáboré. Hatalmas tömeg gyűlt össze a temetőben. Egy idős úr sokáig zavartan nézelődött, majd tisztelettel megkérdezte, kit temetnek itt – Vági Gábort, a szociológust – feleltük. – Fontos ember lehetett – bólintott a férfi.
Tudtam, hogy most is, ezen a megemlékezésen is sokan leszünk. Ez a szakma nagyon tud temetni. Olyan, mint egy széthullott család, amelynek tagjai ünnepnapokon és temetéseken mind összejönnek, de a hétköznapokon alig látják egymást. Egy ember jelenlétét akkor érzik igazán, amikor már a hiányával szembesülnek. Mert valójában senki sem fontos. Nincsenek műhelyek, szakmai közösségek, tanítványaikra büszke mesterek és mestereiket követő vagy megtagadó tanítványok. Nincsenek iskolák, ahová tartozni lehet. Nincs szakmai elismerés, méltatás, jutalom, díj. Ebből a szakmából nem lehet erőt meríteni. És ettől szenvedni kell. Ezt a szakmát néhány megszállott tartja lendületben – ilyen volt Pik Kati is -, aki az év legdermesztőbb napján csatlakozott a szakmai megszállottak égi csapatához, Solt Ottíliához, Bognár Szabolcshoz, Nagy Andráshoz, Fekete Évához, kedves halottainkhoz.
Voltak jó barátok, segítőkész kollégák, akik látták, milyen nagy baj van Katival. Nem tudták megmenteni, mert nem lehetett megmenteni. Mégis jó, hogy ott voltak mellette, akkor is, ha az örvényből nem tudták kihúzni. Nehéz megérteni, hogy egy szép és tehetséges ember miért fuldoklik egész életében, és miért nem képes semmit sem meglátni a saját értékeiből. Mintha örökké görbe tükörben szemlélné önmagát, torzított optikán keresztül. Mások azzal az élettel, amelyet ő élt, elégedettek lettek volna. Ő soha nem volt az. Segíthetett volna valaki helyretolni az elcsavarodott látószöget? Nem tudom.
A nyolcvanas évek közepén találkoztam először Katival, vele készítettem első beszélgetésemet az eufemisztikusan kisebbségkutatásnak elkeresztelt vizsgálatban, amelyben a holokauszt második generációs tagjaival vettünk fel életút–interjúkat. „Csak félig vagyok zsidó, de másfélnek látszom. És így is érzem magam” – mondta.
Szenvedélyesen, olykor indulatosan állt a társadalmi kivetettek oldalán. Nem kímélte magát, közel ment a szegénységhez. Úgy járt–kelt hajléktalanjai, romái között, mint aki oda született. Ez a legtöbb, amit egy segítő tehet. Nem urizálva, távolról adott, hanem a segítés természetes, jóleső gesztusával, közvetlen közelségből. A legérzékenyebb írásokat cigányokról, cigánygyerekekről tőle kaptam. Amikor megemlítettem, hogy az Esélyben megjelent cikkeit tanítom az egyetemen, és más tanároknak is ajánlom, csak legyintett. Mint aki nem hiszi, hogy művei bárkit is érdekelhetnek.
Írt, tanított, szociális munkát végzett, gyerekeket nevelt, feleség volt. A női emancipáció kérdései csöppet sem érdekelték. Középosztálybeli hóbortnak tartotta az egészet. Ezen aztán elvitatkoztunk. Szabadság–értelmezéseink végül találkoztak. Örökös ellenzéki, szabad ember volt. Citoyen. A tudást és a tehetséget lenyűgözve tisztelte. Kedves emlékként őrzött egy elmosódott szövegű papírlapot, amelyre Nádas Péter kezéből egyszer véletlenül ráömlött egy kis víz.
Emlékszem egy téli üdülésre a Mátrában. Nagy hó volt, ragyogó téli nap. Kati szinte eksztatikus örömmel szánkózott a fiával. Kipirult arccal, nagy nevetéssel robbantak be az ebédlőbe. Csodáltam, mennyi energia van benne, és hogy ennyire magával ragadja a tél szépsége, hava.
Utolsó munkájaként könyvet írt a szociális munka történetéről. Szemelvények, gyűjtemények jelentek már meg ebben a témában, de ez az első összefoglaló történeti munka. Minden bizonnyal alapmű. Arról, hogyan közelítette meg a szociális munkát, álljon itt egy idézet a könyvből: „Sine ira et studio, azaz harag és elfogultság nélkül kell tárgyalni egy történeti munkában az eseményeket. Harag nincs bennem, de elfogultság igen. Vannak olyan gyakorlati tevékenységek, melyeket jobbnak tartok, mint másokat, mert felfogásomhoz közelebb állnak, és ezeknek emiatt talán nagyobb teret szentelek, mint másoknak. Színt kell tehát vallanom: mikor tartom jónak, azaz hasznosnak a szociális munkát? Az elsődleges szempontom mindig az, hogy vajon a felhasználók életminőségét javítja–e az adott tevékenység. Felfogásomban az a szociális munkás képes valóban hasznos, segítő munkát végezni, aki a társadalmi környezet megismerését össze tudja kapcsolni az ember személyiségének, pszichés folyamatainak megismerésével, és mindehhez megtanulja, hogy olyan kommunikációt folytasson, melynek dinamikai elemeire figyelve az összes résztvevővel megérteti magát.”
Tőle szokatlan buzgalommal dolgozott a könyv piaci bevezetésén. Figyelt arra, hogy eljusson a fontos könyvesboltokba, kint legyen a polcokon, hirdetések jelenjenek meg róla szaklapokban. Nem akart nyom nélkül távozni. Megtartotta az utolsó óráit, tanítványai figyelemmel és szeretettel hallgatták. Valószínűleg nem érzékelte már. Csak hidegséget érezhetett, míg végül a legnagyobb hideget választotta, szándékkal és önként. A hajléktalanok sorstársa lett.
És mi itt állunk dideregve.
Lévai Katalin
Európai Parlamenti képviselő, szociálpolitikus