CSIK - Harmadik forduló

Csepeli Irodalmi Kaszinó - Online irodalmi játék a Sétáló utcai Könyvtár szervezésében.

A helyes megfejtéseket lásd a forduló végén.

1.
Egyelőre messze volt a csengetés, maga Gina semmire se jutott a fogalmazásban, iparkodnia kellett, ha jelesen meg akarja oldani a feladatot. A Matulában mindig két órát kaptak dolgozatírásra, az elsőn csak a piszkozatot kellett elkészíteniök. „Levél a frontra!” – ez állt a táblán. Gina írt, írta, amit mindannyian, bátorította a hősöket a harctéren, hogy álljanak helyt, és megígérte nekik, hogy itthon, a maguk munkaterületén ők is jól fognak dolgozni; arról is biztosította a katonákat, hogy ne sajnálják a vérüket, mert szent célért folyik a háború, ha meg véletlenül az életüket is kívánná a végső győzelem, az életben maradottak hűségesen megőrzik majd az emlékezetüket. Mire igazán belemelegedett, és megírta, amit Kőnig várt tőlük, ugyanazt, amit Magyarország minden intézetében megírtak 1943 novemberében, valahogy elment a jókedve is. Végigpillantott a füzetek fölé hajló fejeken, és arra gondolt, ők aztán igazán mindenről beszélgetnek éjjelente, csak a háborúról nem, pedig a háború ott él valahol mélyen mindannyiuk tudatában, és alig van olyan lány, akinek valakije ne volna a fronton. És mégis: ők csak szerelemről suttognak mindig meg a tanárokról meg a leckéről, és őkívüle aligha töri még a fejét valaki az ötödik osztályban, miért is kezdődött ez a háború, és miféle véget ígér.
(…)
– Becsukjuk a füzeteket – vezényelt Zsuzsanna. – Vitay, Kis, Torma székért indul a társalgóba. Kiszédelegtek, mindegyik két-két széket ragadott fel. Több nem is kellett, mert a püspök már ült, és az igazgatónak csak Gigus tanárnő, az énekes Hajdú, Kalmár, Kőnig meg a másodikosok Sáfár tanárnője volt a kíséretében.
– Végünk van – mondta Torma. – Ha kinyitja a füzetemet, és felemeli az itatóst, nekem végem. Kicsapnak. – Mindenkit kicsapnak – mondta sötéten Kis Mari. – Ha elolvassa a kedvenc diakonisszájáról, hogy nem is református, hanem buddhista, titokban meg áldiakonissza, mert tulajdonképpen filmszínésznő, és itt, ebben a magányban készül az új szerepére, én már ma este utazom.
– Mindenkit nem lehet kicsapni – mondta Gina. A keze hideg volt és sajátságosan merev az izgalomtól. Megint veszély, amit ő hozott az osztályra! – Olyan nincs!
(2 pont)

2.
– Mit gondol, Pero Pérez licenciátus úr – így hívták a papot – urunk szerencsétlenségéről? Hat napja már, hogy hűlt helye gazdának, lónak, pajzsnak, dárdának és fegyvereknek! Jaj nekem, szerencsétlennek! Én azt gondolom – s oly igaz is, mint amily való, hogy halandónak születtem –, azok az átkozott lovagregények vették el az eszét, melyeket mindig olvas; s most már emlékszem, mikor magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor lovaggá akar lenni, s világgá menni kalandok után. Hogy a sátán és Barabás vitte volna el ezek a könyveket, hogy ilyen rútul tönkretették ezt az elmét, pedig kitűnőbb nem volt az egész La Manchában.
Ugyanazt mondá az unokahúgocska is, de még hozzátette:
– Tudja, Nicolás mester – ez volt a borbély neve –, akárhányszor megtörtént nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen bűbájos könyveket kétszer huszonnégy óráig, éjjel-nappal folytonosan olvasta; míg aztán végre az olvasmányt eldobta, kardot rántott, s nekiment a falnak és összevissza szurkálta, s mikor erre teljesen kifáradt, azt mondta, hogy most négy, bika nagyságú óriást ölt meg, az izzadságról pedig, mert az erőlködéstől kiverte a veríték, azt állította, hogy ez a csatában kapott sebekből ömlő vér; aztán rögtön egy korsó friss vizet ivott, s kijelentette, hogy ez a víz a legeslegdrágább bájital, a bölcs Esquife, egy igen híres varázsló s neki nagy barátja, küldte. De én vagyok a hibás, miért nem tudósítottam kegyelmeteket nagybátyám háborodottságáról, hogy kigyógyítsák előbb, semmint megtörtént volna, ami történt, s elégessék azokat az átkozott könyveket (pedig hány van neki!), hiszen éppen úgy megérdemelnék, hogy a tűzbe vessék, mintha eretnekektől származnának. – Nekem is az a véleményem – felelte a pap –, s bizony a holnapi nap ne is múljék el anélkül, hogy e könyvek fölött nyilvános tárgyalás ne tartassék s tűzhalálra ne ítéltessenek, nehogy olvasásuk másvalakinek is alkalmat nyújtson hasonló cselekedetre, mint az én kedves barátomnak.
A paraszt és ……………… pedig mindezt hallotta, s amaz most már igazán érteni kezdte a szomszéd úr baját, amiért is fennhangon így kiáltott:
– Nyissanak kegyelmetek ajtót Balduin úrnak és Mantua őrgrófjának, mert nehéz sebekkel tér haza és a mór Abindarráez úrnak, kit a bátor Rodrigo de Narváez, Antequera várkapitánya vezet foglyaképpen.
E szavakra mindnyájan kisiettek, s midőn egy részük a jó barátra ismert, a másikuk a gazdára meg a nagybácsira, aki még most sem szállt le a szamárról, mert nem tudott: valamennyien hozzáfutottak, hogy szívökre szorítsák.
Ő pedig így szólt:
– Hagyjatok békét nekem, lovam az oka, hogy súlyosan megsebesültem; fektessetek ágyamba, s hívjátok – ha lehetséges – a bölcs Urgandát, hogy megvizsgálja és bekötözze sebeimet.
– Ni csak! - kiáltott fel most a gazdasszony – hát nem súgta meg a szívem, mi baja az én gazdámnak? Csak menjen fel kegyelmed Isten nevében, meg tudjuk mi gyógyítani anélkül a Purganda nélkül is. Átkozottak legyenek, mondom újra és mondom újra és mondom még százszor is, azok a lovagkönyvek, hogy kegyelmedet így megrontották.
Azonnal ágyba fektették, majd sebeket kerestek rajta, de egyet sem találtak; ő maga azt állította, hogy félhalott, mert Rocinante, a hadi ménje, éppen akkor botlott el, mikor ő tíz olyan vakmerő és rémítő óriással viaskodott, aminőknek messze földön nem akad párja.
– Lám, lám – szólt a pap –, tehát óriások is közbeléptek? Lelkemre mondom, megégetem én őket holnap még estének előtte.
(3 pont)

3.
Haldír rájuk nézett, s látszott rajta, hogy érti a szót is, a gondolatot is. Elmosolyodott.
– Az Úrnő hatalmát érzitek – mondta. – Nincs kedvetek fölmászni velem a Cerin Amrothra?
Elindult könnyedén, a gyepes lejtőn, s ők a nyomában. Bár járt és lélegzett, s körülötte eleven virágok-levelek susogtak a hűvös szélben, mely arcát is legyezgette, ……………… úgy érezte, valami időtlen világban él, ami soha ki nem fakul, nem változik, és soha nem nyeli a feledés homálya. S még ha elmegy is innét, és ismét a külső világba ér, ő, a Megyébe való vándor, akkor is ennek a földjét tapossa, Lothlórien elanor-ral és niphredil-lel teleszőtt bársonyos gyepét. Beléptek a fehér fák körébe. S e pillanatban már Déli Szél fújt Cerin Amroth dombján, és susogott a fák ágai közt. ……………… megállt, s mintha távoli nagy tengerek mormolását hallotta volna olyan partokon, amelyeket már réges-rég elmosott a víz, s olyan vízimadarak kiáltozását, amelyek fajtája is rég kiveszett. Haldír azonban továbbment, s már javában kapaszkodott a nagy flet felé. ……………… rászánta magát, hogy utána menjen, s a hágcsó mellett kezével érintette a fát: még soha ilyen hirtelen s ilyen élesen nem ébredt tudatára a fa bőrének, s a bőre alatt lüktető eleven életnek. Örömét lelte a fában és abban, hogy megérinti, nem erdészként, nem is ácsként: magának az eleven fának örült.
(5 pont)

4.
– Beszélnem kell önnel – mondta Ivan Nyikolajevics sokatmondóan.
– Ezért jöttem – válaszolta Sztravinszkij.
Ivan nekibátorodott: úgy érezte, elérkezett az ő órája.
– Úgy veszem észre, hogy engem itt bolondnak minősítenek, senki se akar meghallgatni.
– Ó, dehogy, sőt nagyon is figyelmesen hallgatjuk – mondta Sztravinszkij megnyugtatóan. – Azt pedig semmiképp sem engedjük meg, hogy bolondnak minősítsék.
– Akkor kérem, hallgasson végig: tegnap este a Patriasije Prudin egy rejtélyes alakkal találkoztam, talán külföldi, talán nem, de mindenesetre előre tudta, hogy Berlioz meg fog halni, és személyesen találkozott Poncius Pilátussal. A professzor kísérete pisszenés, moccanás nélkül hallgatta a költőt.
– Pilátussal? Azzal, aki Jézus Krisztussal egy időben élt? – tudakolta Sztravinszkij, és összehúzott szemmel fürkészte Ivan arcát.
– Azzal, igen.
– Ahán – bólintott Sztravinszkij. – És ezt a Berliozt a villamos ütötte el?
– Igen, pontosan őt gázolta el a jelenlétemben a villamos a Patriarsije Prudin, miközben az a titokzatos polgártárs…
– Poncius Pilátus ismerőse? – vetette közbe Sztravinszkij, aki láthatóan jól felfogta az összefüggéseket.
– Igen, ő – bólintott Ivan, Sztravinszkijt tanulmányozva. – Nos, az az egyén előre megmondta, hogy Annuska kiöntötte a napraforgóolajat…
(10 pont)

5.
Az utolsó szavakat egészen csendesen mondja: a vendég előrehajol, úgy figyel.
– Lehet – mondja. – Lehet, hogy igazad van. Kérdezz. Talán tudok felelni. A gyertyák fényereje elhal már, a kertben, a nagy fák között hajnali szél jár. Csaknem sötét a szoba körülöttük
– Két kérdésre kell felelned – mondja a tábornok, s ő is előrehajol; súgva mondja ezt, bizalmasan. – Két kérdésre, melyeket régen megszövegeztem, az elmúlt évtizedekben, mikor vártalak. Két kérdésre, s csak te tudsz felelni. Látom, azt hiszed, szeretném megtudni, nem tévedek-e, csakugyan szándékod volt-e azon a reggelen, a vadászaton, megölni engem?
(…)
Milyen fonák, szégyenletes per lenne ez, ha most, az élet végén, számon kérném rajtad mindazt, ami ebből a házasságtörésből és gyilkossági kísérletből adatszerűen bizonyítható, ha vallomást csikarnék ki belőled, mikor már a törvény is elévültnek tekinti azt, ami történt, vagy történhetett volna? ... Mindez szégyenletes lenne, méltatlan hozzád és hozzám, méltatlan gyermekkorunk és barátságunk emlékeihez. S talán megkönnyebbülést is szerezne neked, elmondani mindent, ami adatszerűen elmondható? Nem akarom, hogy megkönnyebbülj – mondja nyugodtan. – Az igazságot akarom, s az igazság most már számomra nem a néhány poros és rozzant rendőri tény, egy elhalt és elporladt női test egykori szenvedélyének és tévedésének titkai... mit számít mindez a mi számunkra, a férj és a szerető számára, most, mikor ez a test már nincs többé, s mi aggastyánok vagyunk, megbeszéljük még egyszer a dolgokat, iparkodunk megtudni az igazságot, s aztán megyünk a halálba, én itthon, elkeverve csontjaim őseim csontjaival, s te valahol a világban, London mellett vagy a trópusokban?
(1 vagy 11 pont)

Válaszok:
1. Szabó Magda: Abigél
2. Miguel de Cervantes: Don Quijote (Olvassa el ide kattintva!)
3. J. R. R. Tolkien: A gyűrűk ura
4. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
5. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek