CSIK - Negyedik forduló

Csepeli Irodalmi Kaszinó - Online irodalmi játék a Sétáló utcai Könyvtár szervezésében.

A helyes megfejtéseket lásd a forduló végén.

1.
– Tudja-e, mióta fekszem itt?
Csak meresztettem rá a szemem.
– Három hete, uram, teljes három hete! Képzelje csak el! Bizonyára sejtelme sincs róla, hol van, és mi történt magával a sebesülése óta. Előbb sebláza volt, aztán merevgörcsbe esett. Az apacsok már be akarták kaparni. De én nem tudtam elhinni, hogy meghalt. Addig könyörögtem ………………-nak, míg végre megengedte, hogy tovább ápoljam. Mindent ………………-nak köszönhet, uram! Szaladok is hozzá, és jelentem, hogy él!
Behunytam a szemem, és csendesen feküdtem tovább, de most már nem a sírban, nem a koporsóban, hanem valami gyönyörű, békességes ernyedtségben. Azt kívántam, bárcsak örökké ebben az állapotban maradhatnék.
Ekkor lépéseket hallottam. Egy kéz megtapogatott, és felemelte karomat.
– Biztos, hogy Sam Hawkins nem tévedett? – hallottam ……………… hangját.- Szelki Lata csakugyan magához tért?
Tudtam, hogy rólam beszél. Szelki Lata az apacsok nyelvén pontosan ugyanaz, mint ......
– Kinyitotta a szemét! Még bólogatott is! – erősködött a jó Sam.
– Akkor csoda történt! Pedig jobb lett volna neki, ha halott marad. Így nehezebb halál vár rá.
– Így beszélni az apacs nép legjobb barátjáról! – csapta össze kezét Sam. – Aki hű barátja .....is!
– Azért ütött le kétszer is! – felelte ……………… megvetően.
– Mind a két alkalommal kénytelen volt megtenni – erősködött Sam. – Első ízben azért tette, hogy megmentse az életedet, mert különben a kajovák a csatában megöltek volna. Másodízben önvédelemből tette. Mi négyen nem akartunk az apacsok ellen harcolni. Megbeszéltük, hogy megadjuk magunkat.
– Sam Hawkins nyelve hazudik – felelte ……………… hidegen. – Semmivel sem vagytok jobbak a kajova kutyáknál. Ha igazán barátaink vagytok, idejében értésünkre adtátok volna, hogy a kajovák mit forralnak ellenünk. Olyan ostobának tartasz, hogy megtéveszthetsz hazugságaiddal?
– Nem szoktam hazudni – fortyant fel Sam.
– Minden sápadtarcú álnok és hazug. Csak egyet ismertem, kinek szívében igazság lakozott – ez Kleki Petra volt, és őt is megöltétek! ...... az első pillanatban bizalmat keltett bennem. Láttam erejét és bátorságát. Szeme nyílt, mintha szíve őszinte volna. De benne is csalódtam. A tolvajokhoz csatlakozott, akik országunkat el akarják lopni. A csatában ellenségeimhez pártolt. Hazudik az arca, hazudik a szeme, a szíve is hazug!
(2 pont)

2.
– Higgye el, drága Miss Elizabeth, hogy tartózkodása távolról sem tünteti fel előttem kedvezőtlen fényben, ellenkezőleg, még jobban kiemeli többi erényét. E kis vonakodás nélkül kevésbé lenne szeretetreméltó szememben: de nyugtassa meg az a tudat, hogy e pillanatban nagyra becsült édesanyja engedelmével szólok önhöz. Szavaim irányát és célját illetőleg aligha táplálhat kételyt, bármennyire is színlelésre csábítja a természetes női szemérem; figyelmességem oly feltűnő volt, hogy nem érthette félre. Alighogy beléptem a házba, önt szemeltem ki jövendő élettársamul. Mielőtt azonban érzéseim elragadnának, talán tanácsos lesz előadnom, minő okok késztetnek engem a házasságra, s hogy miért jöttem éppen Hertfordshire-be, hogy feleséget válasszak.
Elizabeth alig bírta elfojtani a nevetést, annyira képtelennek látszott, hogy a tiszteletest, aki ünnepélyes nyugalommal beszélt, elragadhatják az érzések. A kis szünetet nem is tudta arra felhasználni, hogy elhallgattassa Collinst, aki így folytatta:
– Első okom a házasodásra az, hogy felfogásom szerint minden lelkésznek, aki kedvező viszonyok között él, mint jómagam, példát kell adni a házasságra egyházközségében. Másodszor, meg vagyok róla győződve, hogy jelentősen elő fogja mozdítani boldogságomat. Harmadszor – s ezt talán előbb kellett volna említenem –, ez a kimondott óhaja és kívánsága annak a nemes hölgynek, akit pártfogómként tisztelhetek. Már két ízben kegyeskedett véleményét kifejezni erről a tárgyról, méghozzá saját jószántából! Az utolsó szombat este is, mielőtt Hunsfordból elutaztam, két kártyaparti között, éppen mikor Mrs. Jenkinson megigazította Miss de Bourgh zsámolyát, egyszerre csak megszólalt: „Mr. Collins, meg kell házasodnia. Ha egy lelkész olyan helyzetben van, mint ön, feleség kell neki. Válasszon jól, válasszon úrilányt az én kedvemért; a saját kedvéért pedig egy dolgos, szorgalmas leányt, akit nem nagyzolásra neveltek, hanem arra, hogy jól beossza a szerény jövedelmet. Ezt a tanácsot adhatom önnek. Keressen ilyen asszonyt minél hamarabb, hozza el Hunsfordba, s én ígérem, hogy meg fogom őt látogatni.” Engedje meg, szép húgom, hogy mellesleg megjegyezzem: Lady Catherine kedvessége és figyelme nem a legkisebb előny, amit önnek nyújtani tudok. Meg fogja látni, a modora felülmúl minden leírást. Bizonyára méltányolni fogja az ön elmésségét és élénk kedélyét, kivált ha azzal a hallgatással és tisztelettel mérsékeli, amelyet Lady Catherine de Bourgh rangja mindenkiben szükségesképpen felébreszt. Ennyit általában házasulási szándékomról; most még azt kívánom elmondani, miért irányult tekintetem Longbournra s nem a saját vidékemre, ahol, biztosíthatom önt, sok a szeretetre méltó fiatal leány. De a helyzet az, hogy ezt a birtokot én öröklöm nagyra becsült atyjának halála után (akit azonban még sokáig éltessen az ég!), s nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha nem az ő leányai közül választanék feleséget, mert így szenvednek majd legkevesebb kárt, amikor ez a szomorú esemény bekövetkezik – bár, mint mondtam, addig még sok esztendő telhet el. Ez volt cselekvésemnek indítóoka, szép húgom, s bízom benne, hogy emiatt nem fog engem kevesebbre becsülni. Most még az van számomra hátra, hogy a leglelkesebb szavakkal biztosítsam önt érzelmeim hevéről. Az én szememben a vagyon teljesen közömbös, ilyen igényeket nem támasztok atyjával szemben, jól tudván azt, hogy úgyis hiába tenném, s hogy önnek csak a négyszázalékos kamatozó kötvénybe befektetett ezer fontra lehet jogcíme, amelyet édesanyja elhunyta után fog örökölni. Erről a kérdésről tehát mindig hallgatni fogok, s legyen meggyőződve, hogy egybekelésünk után soha egyetlen méltatlan, szemrehányó szó sem fogja elhagyni ajkamat.
(3 pont)

3.
Harriet Vanger elnézett oldalra. Három osztálytársa, mint a közelükben mindenki, a bohócokat figyelte. Harriet arca azonban harminc-harmincöt fokos szögben jobbra fordult a többiekéhez képest. Úgy látszott, a tekintete megakadt valamin az utca másik oldalán, a kép bal alsó sarkán túl, már a kép szélén kívül.
Mikael elővette a nagyítót, megpróbálta, megpróbálta kivenni a részleteket. A képet túl messziről készítették ahhoz, hogy egészen biztos legyen a dolgában, de azt láthatta, hogy másokétól eltérően Harriet arca teljesen élettelennek tűnik rajta. Szája keskeny csíkká zsugorodik össze. Tágra nyílt szemmel bámul. Karja ernyedten csüng a törzse mellett. Fél. Félelem látszik rajta, vagy harag.
Mikael kiszedte a képet az albumból, és berakta egy műanyag tokba. A következő busszal visszament Hedestadba. A Järnvägsgatanon leszállt, és odaállt arra a helyre, ahonnan a kép készülhetett, Hedestad központjának a szélén. Egy kétemeletes faépület állt ott, egy videoüzlet és a bolt bejáratára kiakasztott tábla szerint 1932-ben alapított „Sundström férfidivat” működött benne. Mikael belépett a boltba, s rögtön felfedezte, hogy az üzlet kétszintes, egy csigalépcső vezetett fel a második emeletre.
A lépcső tetején két utcára nyílóablakot talált. Ott állhatott a fényképész annak idején.
– Segíthetek valamiben? – szólította meg egy idősebb eladó, ahogy Mikael előszedte a műanyag tokba rakott fényképet. A boltban alig lézengtek vevők.
– Mmm, azt szeretném valójában megnézni, honnan készítették ezt a képet. Megengedi, hogy egy másodpercre kinyissam az ablakot?
Miután engedélyt kapott rá, kinyitotta az egyik ablakot, és a szeme elé emelte a fényképet. Az ablakból pontosan odalátott a helyre, ahol Harriet Vanger állt. A lány háta mögött felsejlő két faépület közül az egyik azóta eltűnt onnét, a helyére felhúztak egy téglából épült kockaházat. A megmaradt faépületben 1966-ban papírkereskedés volt, ma egy biobolt és egy szolárium. Mikael becsukta az ablakot, megköszönte a lehetőséget és elnézést kért a zavarásért.
Lent az utcán megkereste azt a helyet, ahol Harriet állt. A divatáruüzlet emeleti ablaka és a szolárium ajtaja közötti egyenes jó irányvonalként szolgált. Elfordította a fejét, és igyekezett megcélozni a Harriet által fixírozott pontot. Amennyire fel bírta mérni, Harriett tekintete a Sundström férfidivatnak helyet adó faépület sarkára szegeződött. Átlagos házsarok volt, egy keresztutcával maga mögött. Mit láttál ott, Harriet… mit láttál?
(5 pont)

4.
A prefektus vacsoráján egy társaságbeli fiatal lány a Magdolnáról szóló verset szavalta. Ott is irodalomról beszéltek; most egykettőre megfeledkezett Pirard abbéról és minden hivatalos ügyről, inkább azt vitatta meg a szeminaristával: gazdag volt-e Horatius vagy szegény? A főpap több ódából is idézett, de egy-egy sornál néha elakadt, Julien ilyenkor szerényen végigmondta az egész ódát. A püspököt leginkább az lepte meg, hogy Julien latinul a folyékony társalgás hangján beszélt; úgy mondott el húsz-harminc latin verset, mintha arról számolna be, mit csinálnak a szemináriumban. Sokáig tárgyalták Vergiliust és Cicerót.
Végre a püspökből kikívánkozott a dicséret.
– Hát többet már igazán nem tudhat egy fiatal szeminarista!
– Kegyelmes uram, a szemináriumban százkilencvenheten vannak, akik méltóbbak a dicséretre.
– Nem értem – csodálkozott a püspök.
– A bizonyítványommal igazolhatom, amit kegyelmességednek mondani bátorkodtam. A szeminárium év végi vizsgáján ugyanabból az anyagból feleltem, amiért most kegyelmességed megdicsért, s a százkilencvennyolcadik lettem.
– Ó, hát Pirard abbé kedvence? Kitalálhattuk volna! – kiáltott a püspök nevetve de Frilairnek. – Tisztességes támadás, joga volt hozzá! – Most Julienhez fordult. – Ugye, fiam, felébresztették és ideküldték?
– Így volt, kegyelmes uram. Eddig csak egyszer távoztam egyedül a szemináriumból, Úrnapján, amikor Chas-Bernard abbénak segítettem a székesegyházat díszíteni.
– Optime! – mondta a püspök. – Hát maga volt az a bátor fiú, aki a csokrokat odaerősítette a mennyezethez? Minden évben reszketek miattuk! Egyszer majd lezuhan valaki, állandóan ettől félek. Barátom, maga még sokra viszi! De ragyogónak ígérkező pályáját nem akarom derékba törni, hogy máris éhen halatom!
És a püspök parancsára piskótát meg malagabort hoztak; Julien hozzálátott. De még inkább de Frilair abbé, aki tudta, hogy püspöke szereti, ha körülötte vidáman és jóízűen esznek.
Ezen az estén a főpap egyre jobban érezte magát; egyháztörténeti kérdéseket tett fel.
(10 pont)

5.
- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.
- Minek a környékén?
- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.
- Na és? Mi van vele?
- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?
- Kik hova mennek?
- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?
A jó öreg Horwitz egészen hátrafordult, és rám meredt. Ideges típus volt, de nem rossz.
- Honnan a nyavalyából tudhatnám én azt? Honnan a nyavalyából tudhatnék én ilyen marhaságot?
- Jó, azért nem kell begurulni - mondtam. Egészen begurult ettől.
- Ki gurult be? Senki se gurult be.
Nem folytattam a beszélgetést, ha már ilyen átkozottul sértődős. Ő kezdte újra. Megint hátrafordult, és azt mondta: - A hal az nem megyen sehova se. Az ott marad, ahol éppen van. Az ott marad a tóban.
- A hal, az más. Az különbség. Én a kacsákról beszéltem.
- Mi a különbség? Semmi különbség. - Úgy beszélt, mintha valamiért dühös lenne. - A halnak csak nehezebb a tél, mint a kacsáknak, az istenit! Gondolkodjon már!
Hallgattam egy percig. Aztán azt mondtam: - Hát jó, rendben van. És mit csinálnak a halak, ha az a kis tó fenékig befagy, és korcsolyáznak rajta?
Horwitz megint hátrafordult. - Hát mit gondol, mi a fenét csinálnak? - ordította. - Hát csak ottmaradnak, ahol vannak, az istenit!
- De az lehetetlen, hogy ne zavarja őket a jég. Az lehetetlen.
- Hát kit nem zavar az? Mindenkit zavar. - Annyira begurult, hogy attól féltem, nekimegy egy lámpaoszlopnak. - Ott vannak befagyva, jégbe. Ilyen a természetük, az istenit neki! Meg-fagynak, és úgy maradnak egész télen.
- Igen? És akkor mit esznek? Mert ha keményre fagynak, akkor nem tudnak úszkálni, meg élelem után nézni.
- Hát arra van a testük, az istenit! Mi baja magának? A testüket jól telizabálják, meg minden. A hínáron meg minden vacakon át, ami a jégben van. A pikkelyeiket nyitva tartják. Ilyen a természetük, az istenit! Érti már? - Újra hátrafordult, és rám nézett.
- Ja! - mondtam, és hagytam a témát. Féltem, hogy fejre állunk ezzel a rohadt taxival. Különben is olyan sértődős volt, hogy nem volt élvezet vele vitázni.
(1 vagy 11 pont)

Válaszok:
1. Karl May: Winnetou (Olvassa el ide kattintva!)
2. Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Olvassa el ide kattintva!)
3. Stieg Larsson: A tetovált lány
4. Stendhal: Vörös és fekete (Olvassa el ide kattintva!)
5. Jerome David Salinger: Zabhegyező