A kőbányai menedékház története
Szabadult foglyok, aggok, emigránsok, anyák és mozgásszervi betegek? Ki hitte volna, hogy ennyiféle csoportot szolgált már egyetlen épület?
Ha ma a villamosról az Ónodi utcánál kitekintünk az ablakon, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet – „Gizella” Krónikus Belgyógyászat, Mozgásszervi Rehabilitációs Osztályának háromszintes, szürkésbarna, két timpanonos épületét látjuk. Azonban ha régi térképeket, vagy a Budapest időgépet böngésszük (https://hungaricana.hu/hu/budapest-idogep/terkep/), könnyen észrevehetjük, hogy a Kőrösi Csoma Sándor út 24–26. épület helyén egy úgynevezett Menedékház állt. 1884. február 24-én, „az igazságügyiminiszter úr részvétele mellett kellő ünnepélyességgel nyittatott meg a budapesti rabsegélyező egylet által Kőbányán létesített menedékház, melynek célja a kiszabadult jóviseletű fegyenceknek felvétele és munkáltatása azon időig, míg életfenntartásukhoz a nevezett egylet, közvetítés útján, segédkezet nyújt. (…) A kőbányai menedékház egyelőre 60 férfi és 20 nő befogadására van berendezve” – tudósít a Jogtudományi Közlöny 1884-ben a Belső Jászberényi út 24.-ben felavatott intézményről.
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény
Az 1875-ben alapított Magyar Rabsegélyező Egyesület célja a szabadult rabok – modern szóval élve – rehabilitációja, integrációja volt a társadalomba. Az Ügyvédek Lapja egy 1890-es leírásából pontosabb képet kaphatunk arról, hogy milyen munka is folyt a menedékházban. Általában azért volt kevesebb nő az intézményben, mert ők hamarabb találtak munkát, mint férfi társaik. A menedékházban való tartózkodás átmeneti volt, ezért hosszabb, nehezebb munka megtanulására nem adódott lehetőség. Foltozással, vagy más házi munkával foglalkoztatták őket, esetleg egyszerű gépek segítségével szalmatokokat készítettek, amelyeket a kőbányai sörfőzők vásároltak fel palackjaik szállításához. A szabadult foglyok a munkájukért 15 krajcár napidíjat kaptak, ami nem volt valami nagy összeg, de ezzel igyekeztek motiválni őket arra, hogy mihamarabb rendes kereset után járjanak. Ekkoriban még – ahogy az Ügyvédek Lapja fogalmaz – a kőbányai menedékház igénytelen külsejű, egyemeletes épület volt, amelynek egyik szárnya a nőknek, a másik a férfiaknak volt fenntartva.
Az épület a világháború előtt aggok intézete lehetett. Egy 1905-ös „kis színes” tudósít minket arról, hogy egy 76 éves, volt 48-as honvéd megnősült, feleségével pedig csekély nyugdíjukból a kőbányai menedékházban éltek. A világháborúban kisegítő hadikórházként használták, 1915-ben még koncertet is adtak a sebesültek részére.
Tíz évvel később, 1925-ben az Uj Nemzedék hasábjain találkozhatunk a menedékházzal. „Kőbányán, a Jászberényi-út vége felé düledező fakerítéssel körülvéve áll egy épület ezzel a felírással: Menedékház. Faláról az eső és az idő régen lemosta a vakolatot, csak néhol sárgállik egy-egy piszkos mészfolt. Valamikor elaggott emberek kerestek és találtak itt menedéket, ide jöttek el leélni regényes, vagy épen nagyon is sablonos életük hátralévő néhány napját. Az elmúlt esztendők mérföldes csizmákkal haladó eseményei azonban kíméletlenül a maguk eszközévé avatták ezt a házat is. Egy nagy darab történelem egyik felvonása az, ami most a régi falak között lejátszódik, egy nagy tragédia tele könnyel, szomorúsággal.” Ez a romantikus bekezdés az 1917-es orosz forradalom és ezt követő polgárháború elől menekülő orosz állampolgárokról szól. Az orosz vöröskereszt gondoskodott az emigránsok elhelyezéséről, a menedékház igazgatójául „Sztukov Sándort”, egy odesszai tanfelügyelőt neveztek ki. Sztukov elmondta, hogy a házban – a cikk születése idején – összesen 90-en voltak, 16 férfi, 41 asszony és 33 gyermek.
Az orosz menekültek nem sokáig laktak az épületben, 1926-ban értesít minket az Ujság, hogy a Stefánia Szövetség kőbányai házából végre kiköltöztek az emigránsok. A népjóléti és munkaügyi minisztérium elhelyezte őket a Mária Valéria telepen létesített barakk-szállásokban. Ezáltal a felszabadult épület szülőotthonként működhetett tovább. 1915-ben Stefánia belga királyi hercegnő védnökségével alakult meg az Országos Stefánia Szövetség az Anyák és Csecsemők Védelmére, és ezen belül a Védőnői Szolgálat, akik az ország számos pontján hoztak létre szülőotthonokat. A kőbányai Stefánia szülőotthon 1930. március 9-én nyitotta meg kapuit. A megnyitáson megjelent Horthy Miklósné Purgly Magdolna, aki Vass József népjóléti miniszter kíséretében megtekintette az új, kétemeletes épületet. A közel egymillió pengőbe kerülő létesítmény 60 szülőágyat foglalt magában, 10 naponként tudták felvenni az anyákat a szülés idejére és a gyermekágyra. A miniszter elmondta a kormányzónénak, hogy „a legszegényebb néposztály lakik ebben a negyedben, és soha nagyobb szükség nem volt ennek az intézetnek a megnyitására, mint most”.
Ebben biztosan Imre Boldizsárné is egyetértett, aki még az avatás évében hármasikreknek adott életet a szülőotthonban. Két jótékony hölgy gyűjtést is szervezett a szegény, Kápolna utcai munkáscsaládnak, hogy legyen elég kelengye az ikrek számára.
1930-tól a Stefánia Szövetség egyre nehezebben tudott forrást biztosítani a bővítésre. Végül, 1941-ben egyesült a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálattal. A Belső Jászberényi út 24.-et innentől kezdve Gizella szülőotthonként találjuk meg a korabeli újságok hasábjain. Az intézmény a másik kőbányai, a Paula szülőotthonnal együtt 1950-ben beolvadt a Bajcsy-Zsilinszky kórházba, majd 1956-ban és 1967-ben krónikus osztályokká alakultak át. Az 1990-es években pedig a „Gizella” krónikus osztály épületében Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály kezdett működni.
A szöveg az arcanum.hu adatbázisban megtalálható korabeli újságok felhasználásával készült.
A képek Az Országos Stefánia Szövetség 15 éves működése: 1915. június 13. – 1930. december 31. című kiadványból származnak. Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Képarchívum
Írta: Miklósvári Blanka