A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 2004-ben ünnepli alapításának 100. évfordulóját.
A Fővárosi Könyvtár létrehozását – két szakkönyvtár egyesítésével, a működési szabályzatban rögzített feladatokhoz anyagi és személyi feltételek biztosításával –1903-ban fogadta el a városi közgyűlés.
A könyvtár 1904-ben kezdte meg működését. Alapításakor a törzsanyag, a Városi Statisztikai Hivatal könyvtárától átvett 33000 kötet alapvetően társadalomtudományi: demográfiai, statisztikai, közigazgatási, szociológiai összetételű könyvanyag volt. Szabó Ervin társadalomtudós, a könyvtár egyik első munkatársa, aki maga is fontos szerepet játszott a hazai szociológia kialakulásában, ezt az örökölt könyvanyagot következetesen korszerű társadalomtudományi, szociológiai gyűjteménnyé fejlesztette tovább. Irányításával 1910-től megkezdődött a Fővárosi Könyvtár átszervezése "public library" jellegű nyilvános könyvtárrá. (...)
Szabó Ervin
(Szlanica, 1877. aug. 22. – Bp., 1918. szept. 30.) szociológus, könyvtárigazgató, bibliográfus.
Elszegényedett polgári családból származott. A budapesti, majd a bécsi egyetemen folytatott jogi tanulmányokat; már ebben az időszakban kitűnt statisztikai és könyvtárosi munkáival. 1899-ben doktorált. Pár év gyakorlat után a Fővárosi Könyvtárhoz került, 1911-től ennek igazgatója. Átfogó művelődési hálózatot tervezett, az ő szellemében indult meg a könytári hálózat kiépítése. Széles néprétegek számára igyekezett hozzáférhetővé tenni az intézményt, különös tekintettel a hátrányos társadalmi helyzetűekre. Tevékenységében az angol public library mintáját tartotta szem előtt. Vezetése alatt korszerű társadalomtudományi könyvtár született.
Tudományos munkásságát 1903-ban kezdte meg. 1906-tól a Társadalomtudományi Társaság alelnöke. A Huszadik Század című folyóiratban, a szociológia első magyar műhelyében rendszeres tájékoztatásokat adott a nemzetközi munkásmozgalom kérdéseiről. Cikkeket írt a Neue Zeit német és a Mouvement Socialiste francia folyóiratokba is. Kapcsolatba került Sorellel, Kautskyval, Mehringgel, Plehanovval, majd 1904 végén Párizsban Lagardelle-lel és a francia szindikalistákkal, továbbá számos orosz emigráns szocialistával. Az I. világháború éveiben, súlyos betegsége ellenére, az antimilitarista mozgalom szellemi vezérévé vált. Nagy történelmi művét a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban címmel már betegágyában fejezte be.