Diósi Ágnes

1932-2005

Életrajz

• Az első átfogó, cigányokról szóló szociográfia szerzője

• A romákkal való szociális munka úttörője

• A cigány hivatásos nevelőszülői hálózat kialakításának szakmai vezetője

„Sorsomat, pályafutásomat két körülmény határozta meg. Nőnek születtem. Zsidónak születtem. Mindkettőt áldásnak tekintem, és kegyelmi állapotnak tartom a mások szenvedése iránti fogékonyságot.” – írta magáról. – „Úgy vélem, a szociográfia mindig a mindenkori alullévőkért kell, hogy fölemelje szavát, és amíg világ a világ, tiltakoznia kell annak kettéosztottsága ellen. Örülök, hogy van négy gyerekem, nyolc unokám, és már dédunokám is lesz, mire betöltöm a hetvenediket. Örülök, hogy nem éltem hiába.”

Szülei a családi boltokban nevelkedtek, de emellett már gimnáziumba jártak. Maminak zongorája is volt. Amikor összeházasodtak, a Csikágóban vettek lakást, ott volt a bolt is. Ági is a Zsidó gimnáziumba járt, ugyanazon a zongorán, ugyanannál a tanárnőnél tanult, mint Mami. Közben elkezdődött a háború és Apu úgy döntött, a család nagyobb biztonságban van, ha több lábon állnak: Vett egy pékműhelyt, ehhez akkor már stróman kellett, a Dankó utca elején, majdnem a Mátyás térnél.

A Hitközség Bethlen téri épületében akkor már kárpátaljai menekültek laktak, akiket a tagság segített. Ági is érezte, ki kell vennie ebből a részét. Mami azt mondta: Ha játékot akarsz adni a sajátodból, ne a kopott, meguntat adjad, hanem a szépet, amitől nehezen válsz meg!

1944. nyarán mindnyájan kiszöktek Pestről, odautaztak, ahol apu volt munkaszolgálatban, hogy legalább együtt legyen a család. Igaz, álnéven bujkáltak, de legalább naponta láthatták egymást. A vidéki rokonok közül szinte senki nem élte túl, Ági a nagybátyját és egy unokatestvérét vesztette el. A lakás megmaradt, a bolt is – kifosztva. Május elsején ott voltak a felvonuláson, csak Apu maradt otthon, még gyenge volt, az erkélyről nézte. Felszabadultak.

De aztán már nem volt bolt, Zsidó Gimnázium se. Ági a Tanítóképzőben érettségizett a Thaly Kálmán utcában. Ebben a patinás, keresztény hagyományú intézményben az általános műveltség fejlesztése mellett nagyon nagy hangsúlyt fektettek a leendő tanítók metodikai felkészítésére. Közvetlen érettségi után férjhez ment, és elkezdte a tanítási gyakorlatát Szigetszentmiklóson. Férje is ott helyezkedett el mint építésvezető. A Dunaparton laktak albérletben, onnan járt be az iskolába. Kollégái között volt Bíró Vince is, aki akkoriban kezdett gondolkodni, miként lehetne javítani a helyi cigányok életkörülményeit. Néhány év múlva meg is alakult az első kosárfonó ktsz.

Egyik cigány tanítványának a nyáron kistestvére születetett. Ágit kérték fel keresztanyának. Letette a képesítő vizsgát, tanítói oklevelet kapott, és megszülte első gyerekét. Szeptemberben már nem ment vissza tanítani.

Közben a szülei mindenüket, amit nem államosítottak, pénzzé tették, és Szigetszentmártonban (ez is a Csepel-szigeten van) vettek egy gyümölcsöst kis házzal, ahova kiköltöztek, és belefogtak egy rendes ház építésébe. Szigetszentmártonban akkorra lezajlott a lakosságcsere: a svábok egy részét Németországba telepítették ki, a helyükre pedig az Alföldről és a Felvidékről költöztek be szegényparasztok. Mivel a svábok nagy része a háború alatt tagja lett a Volksbundnak, Mami úgy érezte, bujkáló nácik között kell élnie. Apu azt mondta, be kell olvadni, nincs más megoldás.

Ági megszülte második gyerekét, időközben elkészült Mártonban a ház, és az albérletből oda költöztek. Két fűthető szoba, fürdőszoba, s ha a szivattyú éppen működött, folyóvíz! Férje az ország különböző részein vezetett építkezéseket, sokszor csak hétvégére jött haza. És aztán már három gyereket kellett ellátni.

1956. őszén férje izgatottan figyelte az eseményeket, szülei sokkal inkább aggódva. Ági pedig megbeszélte az esedékes szülését a szomszéd faluban lakó bába-asszonnyal, aki az utolsó pillanatban meg is érkezett, nem sokkal a szovjet csapatok után. Így született meg negyedik gyereke. Ági valószínűleg a szüléskor fertőzést kapott, egy hónapig volt kórházban. A betegséggel ettől fogva egész életében kínlódott, s végül a halálát is ez okozta.

1957-ben a család lakást kapott a Lipótvárosban, a gyerekek már itt kezdtek iskolába járni. Ági még mindig háztartásbeli (htb) volt, ahogy ezt akkor mondták. Létezett ugyan napközi, óvoda, bölcsőde, de ő, aki az anyaságot – mint akkor már megfogalmazta – hivatásának tartotta, ezekkel a lehetőségekkel nem kívánt élni Ekkor fogalmazza meg, talán Fekete Gyulát is megelőzve, hogy az otthoni, családban végzett anyai munkáért járhatna fizetés is.

Elhatározta, tanulni fog. A Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre iratkozott be. Három évig kínlódott a később Foxi Maxinak csúfolt tanintézményben azért, hogy aztán további három év alatt elvégezhesse az esztétika szakosítót. Itt már érdekes tananyagokkal, és izgalmas oktatókkal találkozott.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban kezdett dolgozni, először egy belvárosi fióknál, majd Újpesten a gyerekkönyvtárban. Itt kezdett tudatosan foglalkozni hátrányos helyzetű gyerekekkel; szakkört, külön foglalkozásokat szervezett nekik. Erről írt első szakmai cikkei a Könyvtáros c. folyóiratban jelentek meg. Kapcsolatba került egy kis szakmai csoporttal, mely célul tűzte ki, egyrészt az akkor kezdődő pedagógiai innováció eredményeinek terjesztését hátrányos helyzetű térségekben (ezt akkor másként fogalmazták meg), másrészt, ezen keresztül, a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának kiegészítését, segítését. Ebben a programsorozatban dolgozott együtt Granasztói Szilviával, a bábművésszel, és ismerkedett meg többek között a lokálpatrióta polihisztorral, Molnár Mátyással, és a Szabolcsból elszármazott jeles költővel, műfordítóval, Rákos Sándorral, akivel egy életre szóló barátságot kötött.

A könyvtári munkát egyre inkább szűknek érezte, tudta, ez még nem az ő helye. Döntésre jutva kiválasztotta a fővárosi nevelőotthonok közül azt, amelyiknek a legrosszabb híre volt. Így jelentkezett a Róbertbe, ami akkor antiszociális állami gondozott fiatalkorú fiúk félzárt nevelőotthona volt. Költőien és szakszerűen szólva is a börtön előszobája. Sem a tárgyi, sem a személyi adottságok nem feleltek meg – még a kor színvonala szerint sem – a szükségleteknek. A személyzet, néhány embert kivéve, a növendékekben ellenséget látott, ekként is bánt velük, s a fiúk valóban ellenségesek is voltak. Ágit a gyerekek többsége rövid időn belül elfogadta, sokuk bizalmát sikerült elnyernie, velük partneri kapcsolatot tudott kialakítani. A féltékeny kollégák igyekeztek megnehezíteni a dolgát, a vele szimpatizáló gyerekek életét.

Tapasztalatait a Szürke falak, szürke rácsok c. szociográfiában írta le, amit az akkor még friss Mozgó Világ közölt. Mint várható volt, a publikáció nagyot csattant, hiszen nem csak azt leplezte le, hogy a létező társadalmak legjobbika alatt milyen nyomorú sorban élnek családok, gyerekek, hanem azt is, hogy az állami gondozás berkeiben milyen visszaéléseket követnek el a gyerekek ellen. Az írás megjelenése után (természetesen) nem sokáig maradhatott a Róbertben, de a gyerekekkel, volt növendékeivel nem szakadt meg a kapcsolata. Keresték őt telefonon tanácsért, felmentek hozzá egy beszélgetésre, vacsorára, esetleg éjszakai szállásra. Aztán járt hozzájuk tárgyalásra, s végül a tököli börtönbe beszélőre, miközben az életét a félelem árnyékolta be; nem sújtja-e retorzióval a hatalom? Tapasztalatait a Tököli börtön sárgára van festve című szociográfiában írta meg először, ami szintén a Mozgó Világban jelent meg, majd az egész témát összefoglalva a Hetedíziglen című kötetben.

A Művelődéskutató Intézet (a Magyar Művelődési Intézet egyik jogelődje) cigány életmód-kutatásába kapcsolódott be, így találkozott Havas Gáborral, a kutatás vezetőjével, aki ebben a munkában is a Kemény Istvántól tanult szemlélet szerint tervezte a munkát. A munkatársak közt is voltak Kemény-tanítványok. A velük való találkozás, a szakmai gondolkodásuk megismerése Ági gondolkodásmódját is alakította. A Kemény-tanítványok ugyanis szociológiai tudományos igénnyel fogalmazták meg azokat, amik Ági számára mindig is morális, humanitárius kérdések voltak.

Ilyen előzményekkel kezdett hozzá legnagyobbnak tartott szociográfiai munkájának, a magyarországi cigányság fő életformáit és élethelyzeteit leíró könyvének, ami Cigányút címmel jelent meg, többéves munka után, amiben Horváth Dávid fotós, és Gondos Ernő mint szerkesztő nyújtott a legtöbb segítséget, valamint a Soros Alapítvány anyagi támogatást. A kötetbe nem, vagy csak alig kerültek bele néprajzi gyűjtések, megfigyelések. Ezek utóbb a Szűz Mária zsebkenője c. kis kötetben jelentek meg. A cím egy népmesére utal, aminek eredeti, szerb változatában a főhőst Szűz Mária zsebkendője menti meg, viszont a cigány változatban éppen ez okozza halálát.

Szinte megalakulásától dolgozott a Terézvárosi Családsegítőben. Magától értetődő volt, hogy elsősorban cigány családok gondozója lett, bár voltak kollégák, akik kezdettől úgy vélték, ez szegregáló munkamegosztás. Az itteni kollégák közül néhány ismert név: Gosztonyi Géza, Mezei György, Migács Tibor, Révész Magda, Bárdos Kata. Ági szinte folyamatosan publikálta családgondozói tapasztalatait az Esélyben, majd a megerősödő a roma sajtóban is. Később, amikor az Esély Családsegítőben dolgozott, hasonlóan.

1999-ben jutott el életében először Izraelbe. Rokonlátogatóba ment, de új ismerősöket is szerzett: legfontosabbnak Katz Kati megismerése bizonyult. Ágiban vele beszélgetve sejlett fel a vágy, a zsidóságról írni szociográfiát, Katiban pedig hogy újra lássa a szülőhazáját. Ági munkához látott: Belépett a Goldmark Kórusba, munkát vállalt a Zsidó Szociális Segély Alapítványnál, és új ismerőseivel interjúkat készített. A munkában mellette állt gyerekkori barátja, Kuthy Örs, akivel roma festők körében találkozott újra. A gyűjtésből végül is egy regényes szociográfiának mondható kötet lett, ami Várj, madár… címmel jelent meg.

A rendszerváltást követően a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben (1997-től TEGYESZ) dolgozott a nevelőszülői tanácsadóként. Ekkor kezdeményezte, hogy az Intézet nyújtson segítséget roma családoknak ahhoz, hogy hivatásos nevelőszülők lehessenek. Az Intézet igazgatója, Molnár László támogatta a kezdeményezést. Ági három tanfolyamot szervezett és bonyolított az általa kiválasztottak nevelőszülők kiképzésére, munkába állásuktól pedig ő lett a tanácsadójuk, segítőjük.

A Roma Sajtóközpontnál dolgozva is látta, hogy a rendszerváltás körüli változások a cigányság nagy része számára milyen kedvezőtlen változásokat hoztak. Látnia kellett, hogy a Cigányútban leírtak fölött részben nagyon is gyorsan eljárt az idő. Elképzelte a könyv újraírását úgy, hogy a rég alanyokkal új interjút készít. A munkából végül egy oktatási segédanyagnak is szánt könyv lett, ami Szemtől szembe a magyarországi cigánysággal címen jelent meg.

Hosszú élete végén Mami megbékült a szigetszentmártoni svábokkal, volt, akivel össze is barátkozott. Egy barátnő, Szilassy Pálné segített Áginak mikrofonvégre kapni azokat, akik hitelesen beszélhettek a falu történetéről, arról, mi is volt a Volksbund szerepe a falubeliek életében, és hogy miként alakult a telepesek és a svábok viszonya az eltelt fél évszázad során. A Szent Márton védencei azt az optimizmust sugallja, hogy a hatalmak gonosztetteiért való felelősség nem terhelhető egészében a népre, ezért fel- és meg lehet oldani az ellentéteket.

A TEGYESZ dolgozói számára két romológiai témájú továbbképző tanfolyam szervezésében is részt vett. A másodikat Erőss Gusztáv, mint nyelvtanár bevonásával. E képzés előadói pedig zömmel azok az értelmiségivé vált roma nők voltak, akikkel a Roma Sajtóközpont megbízásából korábban interjút készített. Az ő előadásukból, tanulmányukból szerkesztette a Jövőmunkások, cigány értelmiségiek mondják című kötetet. Ebben a munkában a fia, a lánya és a legidősebb unokája is segített, a címlapján pedig – kegyes csalásként – legkisebb unokája és első dédunokája látható.

 

Diósi György, fia, szociológus

Vissza az előző lapra    Az oldal tetejére