Levendel László

1920-1994

Életrajz

• Elindította az országos „Támasz” gondozóhálózatot. Az alkohológiai orvosi munkának presztizst teremtett (szakvizsga rendszer, Addiktológiai Társaság létrehozása stb.).

• Alapítványok egész sorát segítette életre.

• A régi szemléletű terápiás foglalkoztatás – amely nem adott valódi segítséget a kórház utáni elhelyezkedéshez – helyett értelmes, piacgazdaságban is értékesíthető tevékenységre biztatott.

• Gondolkodása és tettei egyszerre voltak mélységesen emberségesek, innovatívak és modernek.

„Én is orvos leszek – mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben –, de én a szegények orvosa.” A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké – vagyis mindenkié. És amikor a film végén a rendező-riporter azt kérdezte: ki Levendel László? Hogyan lehet ezt megfogalmazni?, pici megdöbbenés és tűnődés után a találékonyság örömével felelte, hogy egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen… S valóban: megszállottan készült az orvosi pályára.

Amint túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az „erőltetett menet”-et és 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és mindenekelőtt beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, sub laurae almae matris doktorrá fogadta az egyetem; 1951-ben a koncepciós perek idején mégis büntetésképpen kezdte orvosi pályáját: a jobbára gyógyíthatatlan tüdőbetegeket ápoló Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyre helyezték. Naponta látott fiatal embereket meghalni, méghozzá a rettegett sugárvérzés kíséretében, és érezte az orvos iszonyatos tehetetlenségét – ugyanakkor ez volt a tuberkulózis gyógyításának „nagy korszaka”, és a tüdőgyógyászat lett az orvosi szakma „sikerágazata”. Az élet végletességeit tapasztalva és megértve – diagnosztizálva! – mindig a legnehezebb utat választotta: a szembefordulást. Ha a tuberkulózis súlyosan fertőző betegség, miért lesz bár fertőzött, mégsem beteg az egyik ember, és miért betegszik meg a másik? Ha a nagy hatású gyógyszerek annyi esetben segítenek, miért nem gyógyítható meg mindenki? Logikus és egyszerű kérdések, amelyeket mégis csak egy nyughatatlan, önelégültségtől mentes, lázadó szellem tesz fel, aki nem szenvedheti az önző és kényelmetlenséget hárító magatartást. Ezek és az ehhez hasonló kérdések vezették a pszichoszomatikus személethez, amikor az a legszigorúbban tiltott volt, és vezették ahhoz az orvosi gyakorlathoz és szociálpolitikai meggyőződéshez, amit „többdimenziós”-nak nevezett.

Népi kollégiumot alapító-vezető orvostanhallgatóként és az egyetem kommunista párttitkáraként is maximális szakmai tudást követelt – magától és társaitól, de az ismeretek és a tapasztalat megszerzése nem volt nála öncél. A „szakma” nem bezárta, hanem – úgy érezte: tágítja tevékenységi területeit. Nem a betegséget, hanem a beteg embereket gyógyította. A mindenkor „többdimenziós”, sokszínű, sohasem egészen kiszámítható, kisebb-nagyobb közösségekhez tartozó, testükkel-lelkükkel bajlódó egyéneket. Az eredményes gyógyításhoz tehát ismerni és „kezelni” kell a többszörös, és nemcsak összeadódó, hanem egymást generáló „bajokat”: az egyes ember beteg viszonyait – rossz kapcsolatát a többi emberrel, a családdal, a munkahelyi közösségekkel, a környezettel. Szakszerűen, korszerű gyógyszerekkel, ha kell, sebészi beavatkozással kell gyógyítani, de mindenkor úgy, hogy a beteg aktív közreműködője legyen saját gyógyulásának. Hogy felépülve érettebb és felelősségteljesebb személyiséggé váljon. Erős indulattal utasította el a mégoly jó szándékú karitatív szociálpolitikai intézkedéseket, minden egyenlőtlenséget tartósító állami és magánemberi gesztust. A bajok enyhítését gyökeres változtatásnak képzelte, olyan radikális tettnek, amely alapos diagnózist és hosszú rehabilitációt-reszocializációt feltételez.

Az ’56-os Petőfi köri üléseken éppúgy az egész ország gyógyításának lehetőségeit kereső orvosként vett részt, mint utolsó évtizedének ellenzéki megmozdulásain: a monori, a lakiteleki, a Belgrád rakparti konferenciákon például, s persze az általa kezdeményezett-szervezett, éveken át a saját lakásán tartott, különböző irányú, de még integrálható politikai megbeszéléseken. Húsz év távlatából még élesebben látszik, hogy éppen az ő orvosi szemlélete-eltökéltsége tudta összetartani a később vadul-rombolón egymásnak feszülő politikai táborokat.

Személyisége legjellemzőbb tulajdonságának a makacsságot tartotta, és valóban: rendkívül egyenes vonalú egész életútja: ahogy egyik akadályt a másik után vette, ahogy egyik kérdés és feladat a másikat szülte. A kooperációs gondok miatt nem gyógyuló tüdőbetegek kapcsán foglalkozott alkoholistákkal, az alkoholizmus meg eleve kapcsolódott a hajléktalan-kérdéssel, a magyarországi cigányság helyzetével – és így tovább. Aki szellemi örökségének bármilyen módon részese, nehéz, mert véghetetlen – és talán reménytelen – küzdelemhez szegődik, amelyet nem könnyít meg a személyiségvonásként hurcolt makacsság.


Néhány kiegészítő megjegyzés az orvos portréjához munkatársától, Dr. Gayer Anikótól:

Levendel László orvosi hivatástudatának mély és széles vonulatából, s persze személyisége gazdagságából, nyitottságából következett szociális munkája újdonsága is. Egyik súlyos orvosi dilemmája volt, hogy a gyógyult és gyógyulni akaró betegeknek mi lesz a sorsa, ha elhagyják a kórházat. Mi lesz a mindig csak relatíve gyógyuló alkoholistákkal? Visszakerülnek megbetegítő korábbi környezetükbe? Hiszen látta helyzetük reménytelenségét: többségüket nem várja család, munkahely, nincs lakásuk, pénzük – gyakran személyi irataik sincsenek.

Néhány jellegzetes válasza közül azokat említem, amelyeknek személyes tanúja, részese voltam.

Tárgyalt, érvelt a hatóságokkal az Igazságügyi Minisztériumig bezárólag, hogy gyorsított úton jussanak személyi irataikhoz azok, akik ennek hiányában szinte „nincsenek is”.
A nehéz életű emberek teljes, nem csupán orvosi gyógyulása igen törékeny. Levendel László tudni akarta, hová kerülnek majd, milyen környezet vár betegeire a kórház után. Ezért szociális munkássá „képezte” a körülötte dolgozó nővéreket is, akik utánajártak a családi körülményeknek, s hogy a volt munkáltatók visszafogadnák-e a rehabilitálásra, reszocializálásra szorulókat.
S mert megtapasztalta, hogy kevés a befogadó család és munkahely, gondolnia kellett a többségre, akiknél egyik gyógyulási feltétel sem adott.
Ezért „kilincselt”, kérlelt és győzött meg helyi és országos vezetőket a gyógyult betegek számára szükséges átmeneti megoldások támogatásáról. Arról, hogy védett szállások és védett, újfajta munkahelyek kellenek.
Ezért támogatta az akkoriban csak pislákoló klub-mozgalmakat, mindent, ami a társadalmi kapcsolatok hálóját ígérte.
Elindította az országos „Támasz” gondozóhálózatot. Az alkohológiai orvosi munkának presztizst teremtett (szakvizsga rendszer, Addiktológiai Társaság létrehozása stb.). Alapítványok egész sorát segítette életre.

A régi szemléletű terápiás foglalkoztatás – amely nem adott valódi segítséget a kórház utáni elhelyezkedéshez – helyett értelmes, piacgazdaságban is értékesíthető tevékenységre biztatott.

Gondolkodása és tettei egyszerre voltak mélységesen emberségesek, innovatívak és modernek.


Levendel Júlia, író szerkesztő

Vissza az előző lapra    Az oldal tetejére